1. fejezet

Kezdetnek kávé

Egy taxiban ültem, és egy könyvet olvastam. Úgy találtam anyu régi könyvesszekrényén, indulás előtt csak gyorsan be akartam dobni valamit a táskába, hogy legyen mit olvasni az úton. Valami nyálas szerelmi történet volt. Meg se néztem mi a címe, csak gondlkodás nélkül levettem az elsőt, ami a kezembe került. Úgy tűnik, hiba volt. Nem kellett volna annyira sietni, de nekem menekülnöm kell, ez valami belső kényszer. Minnél előbb el akartam hagyni ezt a helyet. Utáltam az utcát az összes fával meg szeméttel együtt. Régen szépnek láttam, de sok dolog történt. Mindenki azt gondolja, hogy nekem milyen jó életem van, mivel én vagyok az a híres Ditta, a sikeres énekesnő, bla bla bla. Mindenki azt hiszi, az életem gondatlan, de ebből is látszik, hogy senki sem ismer. Mindenki tudja, hogy mi a nevem, a rajongóknak talán dereng valami az életmről is. De ha még tudják is hogy mi történt velem, nem tudják hogy én hogy éltem meg mindazt, amiken keresztülmentem. Én nem hiszem, hogy az emberek alakítják a sorsukat. Nekem nem ez volt az álmom, erre az egészre egy „vigaszdíjént” tekintek.

- Megérkeztünk, kisasszony. – szólt hátra a sofőr. Majd kiszállt a kocsiból, kinyitotta az ajtót nekem, és amíg kiszálltam, hátrament a csomagtartót kiüreteni.

Hát itt lennénk. Csak most esik le igazán mire is válalkoztam: egy 40 állomásos turné, magával Fluor Tomival. Húúha, micsoda megtiszteltetés. Egy újabb pasi, nagyszerű… Mindig előtte lépek fel, egy fél óráig, biztos majd lekezelő lesz velem, de nem is érdekel. Nem fogom hagyni, hogy lekezeljen. Már egy ideje senkinek se hagyom.

Kiszálltam a kocsiból, kifizettem a sofőrt, meg adtam egy autógrammot valami rokonának, aki állítólag a „legnagyobb rajongóm”. Aztán elindultam az épületbe, itt beszéltük meg a találkozót a többiekkel. Igaz, a taxi és az épület között nem volt 3 méter se a távolság, de megtalált egy kisebb lánycsapat, így osztottam nekik néhány aláírást, próbáltam kedves lenni, nehogy csalódást okozzak nekik. Aztán mikor elbúcsúztam tőlük, és elindultam az ajtó felé, egyik percről a másikra azt vettem észre, hogy először is valaki majdnem fellök, utána pedig éreztem, hogy valami folyik a nyakam irányából a hasam felé. Lenéztem a vadonat új ruhámra. Tiszta kávé az egész. Annyira mérges lettem! Most hogy lépjek be így azon az ajtón? Megnéztem a támadómat, valami tizenéves görkoris fiú lehetett. Épp most kelt fel a földről, mivel elesett az ütközésbe. Csoda, hogy én talpon maradtam. Rám se nézett. Nagyon mérges lettem.

- Te mit képzelsz magadról?! – kérdeztem, már kicsit hangosabban a kelleténél.

- Öhm… Bocsánat. – nyögte ki a fiú, de rám se nézett.

- Nagyszerű, bocsánat! Mire megyek azzal, ha bocsánatot kérsz?! Szerinted attól tiszta lesz a felsőm? – kiabáltam vele.

- Nem direkt csináltam, sajnálom. – mentegetőzött a fiú, de látszott rajta, hogy kezdi elveszíteni a nyugalmát. Nem volt vele egyedül.

- Ha ilyen béna vagy minek mész görkorival az utcán? – kérdeztem undokul, bár a válaszra nem is voltam kiváncsi.

- Jézusom, kávés lett a felsőd, katasztrófa! – gúnyolódott. Meglepett a hirtelen hangnemváltás, de ő még folytatta. – A felsődet bármikor ki tudod mosni, de én sose kapom vissza a kávémat, pedig én még fizettem is érte.

Vissza akartam szólni valamit, de a fiú szó nélkül tovább gurult. Azért jó, hogy még neki áll feljebb, gondoltam. Ekkor észrevettem, hogy az utcán több ember megállt, és engem nézett. Lehet, hogy túl hangosan beszéltem. A közelben volt egy cukrázda is, ahonnan még legalább 20 pár kíváncsi szem meredt rám. Nem foglalkoztam semmivel, bementem végre az ajtón.