2. fejezet

Apró kitérő

Egy előszobaszerűségben találtam magam, három ajtót találtam magam előtt. Egy férfi és egy női mosdó, a harmadikon nem volt felirtat. A női mosdót választottam, nagynehezen a bőröndömet is becibáltam, bár nem volt egy könnyű feladat. Néhány csap volt a helyiségben, felettük tükörrel, és nyílott még egy ajtó, feltételezem, a vécébe. Ránéztem a tükörképemre. Egy farmersort volt rajtam, magasszárú tornacipővel. A sportos stílusú felsőmet most eláztatta a kávé. Ez undorító. kinyitottam a bőröndömet, és kikaptam a legelső felsőt, ami a kezembe került. Viszonylag passzolt is a sortomhoz. Nekiláttam az átöltöésnek, ám mikor a dolgok közepében voltam, hallottam, hogy valaki lehúzza a vécét. Hoppá, talán be kellett volna kopogni, azt hittem egyedül vagyok. Az ajtó kinyílott, én rettegtem, hogy ki jön ki, bár némi megnyugvást adott, hogy a női vécében vagyok.

-  Ditta! Hát te mit keresel itt? És mit csinálsz?

-  Jézusom, Ami! Megilyesztettél! – megörültem neki.

- Te legalább nem a férfi vécébe nyitottál be! – mondta. Láthatólag jó kedvében volt, és ez valamiféleképen megnyugtatott engem is.

- De hát ki van írva, hogy melyik a férfi és női rész! – magyaráztam neki mosolyogva.

-   De ha közbe SMSezel a barátoddal, és elolvasod a férfi szót, akaratlanul is benyitsz az ajtón. – magyarázkodott. Nem tudtam eldönteni, hogy ez vicc-e, de úgy hangzott. Bár Ami minden viccet komolyan gondol.

Végére értem az öltözködésnek, végignéztem ismét a tükörképemen. Ami a bőröndömben kutatott.

- Mit keresel? – kérdeztem kíváncsian, és kissé meglepetten. Nem voltam hozzászokva, hogy pakolnak a cuccaim között, de Aminál ez természetes.

-  Ezt vedd fel inkább! – nyújtott felém egy másik felsőt.

-  Ami, a menedzserem vagy, nem a stylistom. És különben is, tudod, hogy nem szeretem, ha egy ruha túlságosan feszül rajtam.

- De a cég havi 200.000 forinttal támogat téged, és mindig küldenek ingyen szappant a ruhák mellé.

-  Szappant? – kérdeztem meglepődötten. – Sose kaptam szappant tőlük!

- A szappan az enyém! – viccelődött tovább. – Amint átveszem a friss kollekciót, mindig lenyúlom. Miért, szükséged lenne rá?

- Nem, de azért szólhattál volna. – mondtam kissé morcosan, és nyújtottam a kezem a felsőért. Be kellett ismernem, tényleg jól állt, és kényelmes is volt. A kávés felsőt bedobtam egy zacskóba, azt a bőröndbe, és összecipzároztam.

Egy pillanatig elgondolkoztam. Még mindig mérges voltam a srácra, de elszomorított, hogy így végződött. Legalább elismerhette volna, hogy az ő hibája. Vagyis mondta, de nem győzött meg. Az összes fiú ilyen. Sose tudnak meggyőzni arról, amiről kéne.

Eszembe jutott Ő is. Furcsa volt belegondolni, hogy mennyire utálom, és valahol mégis Neki köszönhetem a karrierem. Nem, Ditta, ezt verd ki a fejedből! – utasítottam magam. – Minden, amit elértél, csakis a tied. Te építetted fel, te írtad a dalszövegeket. Te intéztél mindent. Már majdnem meggyőztem magam, mikor a másik hang megszólalt a fejemben: De ő adott okot a szövegírásra. Ő inspirált. Ha nem lett volna, te sem lennél itt. Nem hagyhattam annyiban. Ő nem csinált semmit, csak fájdalmat okozott. Semmit se köszönhetek Neki. Tönkretette az életemet. Épp válaszolni akartam magamnak, hogy tényleg ez a „tönkretett élet?”, de kizökkentem az agyalásból, mivel ismét a felirat nélküli ajtó előtt találtam magam.

- Tomika bennt vár. Bemehetünk, készen állsz? – kérdezte drámainak szánt hangon Ami.

- Igen, készen állok.