3. fejezet

Tomika a klubban

Ami bement előttem az ajtón. Nem túl udvarias dolog, de most nem zavart. Még mindig a saját agyamban turkáltam, és elszomorított, hogy megint a Tiltott Személyre gondolok. De amint átléptem a küszöböt visszatértem a valóságba. Nem tudom, melyik világ volt roszabb. A helység elég tágas volt, egy tárgyalóteremnek tűnt, a közepén asztal, körülötte székek. De a szobában nem csak maga Karácson Tamás állt (bár ő volt a legfeltűnőbb a magnókazis sapival, hozzá egy adidas felsővel), hanem több ember is volt. Amint bezárult az ajtó, előtört a klausztrofóbiám. Bár nem is tudom ez az volt-e, a terem nagy volt, inkább az ismeretlen emberek nem voltak szimpik. Nem néztek ki rosszul, csak olyan idegenek voltak. Kiskoromban mindig féltem az idegenektől, de az évek során megtanultam, hogy a legtöbb ember idegen, nem tudok senkit se kiismerni.

- Sziasztok, srácok! Bocsi a késért. – tört meg a csendet Ami.

- Semmi baj, várjunk még fél órát, vagy indulunk? – kérdezte (nem túl barátságosan) az egyik fiú.

- Először talán mutatkozzunk be! – vágott a szavába egy másik, sokkal jobbfejnek tűnő fiú. Szemmel láthatólag az volt a szándéka, hogy ne soroljuk őket egy skatujába. Pedig az összes ugyanolyan.

-Akkor kezdem én, engem ismernek itt a legkevesebben. – viccelődött Tomi. – Karácson Tamás vagyok, vagy Fluor Tomi, de szólítsatok nyugodtan Tominak, vagy Tomikának. Ők pedig itt a zenekar tagjai: Zoli, mutatott a barátságtalan fiúra, és Dani, fordult a barátságosabbhoz, és dobott egy pacsit neki. Nagyon lazának akart látszani, de engem nem érdekelt, semmi kedvem nem volt jópofizni velük.

- Én Ditta vagyok, sziasztok! – próbáltam barátságos lenni, de a hangomban érződött valami kedvetlenség, fáradtság. Ő pedig itt Ami, a menedzserem. Tomiból kitört a nevetés, nem értettem, miért. Kérdően Amira néztem, de ő is nevetett. – Ti ismeritek egymást? – fordultam hozzájuk.

- Mit gondolsz kire nyitottam rá a vécén? – kérdezte Ami még mindig nevetve. Amint ezek a szavak elhagyták a száját, Zoliból és Daniból is kitört a nevetés.

Nagyszerű, mindenki nevet. Ez csak nekem nem vicces?- tértem vissza a saját birodalmamba. Látva, hogy a többiek milyen jól szórakoznak, kívülállónak éreztem magam, és még szomorúbb lettem. Ami ezt észrevette, és oldalba bökött (vagy belém könyökölt?), hogy nevessek én is. Próbáltam nevetést imitálni, de amint észrevettem, hogy milyen hamis, gyorsan abba is hagytam, és abba reménykedtem, hogy senki nem hallotta meg, nehogy azt higgyék, hogy kigúnyolom őket.

- Akkor indulhatunk? A busz itt van, Orsi most SMSezett, ő már ott ül, a turnébusz ház előtt vár. – tájékoztatott Tomika.

- És a többiek? – kérdeztem.

- Útközben felvesszük őket. – mondta Tomi, mintha ezt tudnom kellett volna.

-  Akkor indulás! – tért a tárgyra Ami.