4. fejezet

A busz

Mindenki elkezdte rángatni a saját „kis” bőröndjét, de az enyémet sehogysem tudtam átrángatni a küszöbön. Hihetetlen, hogy ez a magasságkülönbség nem tűnt fel, mikor behúztam a szobába. És miért hoztam be egyeltalán? Zoli odalépett hozzám.

-         Segítek! –ajánlkozott, és nyúlt a bőröndért.

-         Nem kell, bírom én is! – jelentettem ki, majd minden erőmmel megrántottam a bőröndöt, és örömmel nyugtáztam, hogy sikerült legyőznöm a gonosz küszöböt.

-         A kereke kiesett! – mondta Zoli, majd lehajolt érte, és felém nyújtotta.

-         Hát ez nagyszerű! – mondtam dühösen, kikaptam a kezéből a kereket, majd elkezdtem húzni, de most valahogy furábban gurult…

Zolival nem is törődtem, nekem aztán ne mutogassaa itt a jófiú-rosszfiú énjét, nem vagyok vevő rá. Amint kiléptünk az épületből, elégedetten nyugtáztam, hogy elég időt töltöttem odabennt ahhoz, hogy az utca-balhét minden arrajáró elfelejtse. Az tökjó, hogy Tomi élő zenekarral nyomhatja minden este, na de ha ilyenek a tagok, én inkább egyedül csinálom. És én amúgyse kaptam zenekart, egyedül lépek fel mindig. Arra lettem figyelmes, hogy Orsi nyújt kezet, és már kicsit furán néz rám. Kíváncsi vagyok, mióta nyújtja a kezét, ugyanis teljesen kiesett, hogy a nevét mondta volna. De őt ismertem, nem személyesen, csak így a keresztnevét tudtam. És ennyi elég is lesz.

-         Szia, Ditta vagyok. – fogadtam el a felém nyújtott kezet. Orsi láthatólag megkönyebbült, és lehet, hogy fogyatékosnak nézett, vagy lassú felfogásúnak, de nem érdekelt, kicsit sem.

Végre szemügyre vettem a buszt. Ez is idegennek látszott, de belegondoltam, hogy milyen furcsa is, hogy mikor már huszadjára szállok majd fel rá, mennyi emlék köt majd hozzá, és nyilván hiányozni is fog, ha vége ennek az egésznek. Hát persze, mire megszeretnéd, eltűnik az életedből, és nem jön vissza… Gondoltam, csinálok egy képet a buszról, hogy láthassák a rajongók is. Előkerestem a zsebemből a mobilomat, mindig ott tartom, bár Ami rendszeresen próbál lebeszélni róla, több-kevesebb sikerrel. A hátterem a közönség volt az egyik fellépésemről. Mielőtt kioldottam a billentyűzárat, ránéztem az órára. 19:27 Hú, így elment az idő? Gyorsan csináltam egy fényképet, de amint Tomi látta, hogy mit csinálok, mellém lépett és megszólított.

-         Állj csak be te is! – utasított.

-         Köszi, de már kész van a kép. – feleltem lekezelően.

-         De te nem vagy rajta! A rajongók téged is akarnak látni, nem csak a buszt. – szólt, és nyúlt a telefonomért.

-         Ha magamról akarok képet, majd magamról csinálok! – feleltem neki, és kissé megemeltem a hangomat.

-         Ugyan már! – mondtam Tomi, és a telefont még mindig nem engedte el.

-         Mondom nem! – válaszoltam ingerülten, majd kitéptem a mobilomat a kezéből, és eltettem a zsebembe.

Tomi egy-két pillanatig még rám nézett, de én nem viszonoztam a pillantását, csak a tekintetét éreztem magamon. De nem érdekelt. Azt hiszi, segítségre szorulok? Majd megkérem Amit, velem ne kedveskedjen itt.

-         Okés, én elmentem. – jelentettem ki.

-         Hova mész? – kérdezte Ami.

-         Iszom egy shaket. – válaszoltam. Meg akartam nyugodni, és erre az egyetlen módszer az egyedüllét.

-         De hát mindjárt indulunk! – mondta Orsi.

-         Nyugi, öt perc és itt vagyok! – válaszoltam, majd elindultam a legközelebbi McDonald’s felé.

-         Ditta! – szólt utánam Zoli. Megfordultam. – Így is fél órát késtél, mindenki rád várt, és ha nem indulunk időben, nem tudjuk felvenni a többieket. Ők is ránk várnak. Nem érted?

-         De igen. De én meg szomjas vagyok. – közöltem unottan.

-         És szerinted más nem létezik rajtad kívül? – szólt utánam, de én már indultam tovább, válaszra sem méltatva.