5. fejezet

Oda-vissza

Hallottam, hogy Ami magyarázkodik miattam. Szegény, nem kellett volna ott hagyni. De hát neki ez a dolga. Bár Ami egész jó fej. A többiek nem. Feltettem a napszemüvegemet, majd végiggondoltam az egészet. Lássuk csak, Ami igazi jó barátként viselkedik, bár néha idegesít, ő csak jót akar nekem Ezer éve ismerjóük egymást, sok időt töltünk együtt. Vele tényleg nincs semmi baj. De aztán ott van Zoli. Na, hát ő egyeltalán nem szimpatikus. Állandóan váltogatja a hangnemét, igazi hangulatember, mintha valakit érdekelne is. Ő csak a háttérbe fog – hmm, nem is tudom milyen hangszeren játszik. Nem is érdekel. Aztán ott van Orsi. Az első találkozás kicsit furcsára sikerült, vele alapból nincs semmi bajom, de szerintem ő nem gondol teljesen százasnak, amit meg is lehet érteni, bár ez sem izgat, vele nem kell túl sok időt töltenem. Remélem. Aztán ott van Dani is, róla alig tudok valamit. De nem is akarom megismerni, biztos nagyon kedves, de eleinte mindenki az, aztán amint megszereted, fájdalmat okoz. Kivétel nélkül mindenki. És akkor ott van Tomi. Az igaz, hogy nem volt olyan, amilyennek képzeltem, nem volt lekezelő, de nem is beszélgettünk sokat, a humorára nem vagyok vevő. Egyelőre senki sem volt túl szimpatikus (Amit kivéve), de Zolin kívül komolyabb bajom senkivel sem volt. A meki előtt találtam magam, annyira elgondokodtam, nem is nagyon figyeltem az utat. Benyitottam az ajtón, és levettem a napszemüvegem, majd elindultam a pénztár felé.

-          Bocsi, nem te vagy Ditta? – állt elém egy lány.

-          Hogy jöttél rá? – kérdeztem kissé felháborodottan, de aztán visszafogtam magam, ő mégiscsak a rajongóm, úgyhogy kedvesen hozzátettem – De igen, én vagyok.

-          Úr Isten, el se hiszem, hogy találkoztunk! – ujjongott a lány. közbe észrevettem, hogy egyre több szem mered rám. Na, megérte eljönni. A lány folytatta. – Nagyon szeretem a zenédet! Most vagyok túl egy szakításon, és azóta mindig a te zenédet hallgatom!

Elgondolkoztam, hogy miért avat ennyire a bizalmába. Az ő helyében én nem mondanám el mindenkinek, hogy kivel szakítottam, kivel nem. A lány szemében még láttam valami bánatot, de most nagyrésze eltűnt. Ilyen sokat segítenék rajta?

-          Nagyon kedves vagy, köszi. – feleltem halkan.

-          Kérdezhetek valamit?

-          Kérdezz. – egyeztem bele.

-          Te tényleg ennyire pasigyűlölő vagy, vagy csak a zenéid ilyenek?

Erre nem nagyon tudtam, mit feleljek. Most mondjam, hogy igen? Ez így nem igaz. Nem utálom egytől egyig az összeset, egyszerűen elegem van belőlük. Vagyis Belőle. Azért van néhány, akivel megtalálom a közös hangot, sőt akadnak fiú barátaim, de tény, hogy a csajok sokkal megértőbbek. Egy fiúval nem lehet vásárolni se, sőt, tapasztalataim szerint beszélgetni is sokkal jobb a lányokkal. A fiúkkal állandóan lehet vívódni ezzel a Több, mint barátság? dolgon. Nekem túl bonyolult ez a bejövök neki, de nekem ő nem és fordítva is. Végül próbáltam rejtélyes arcot vágni, és ráhagyni a dolgot, úgyhogy csak ennyit feleltem:

-          Szerinted? – és mosolyogtam is hozzá. Remélem, értette, hogy ez egy költői kérdés volt. Aztán a lány is elmosolyodott, és kicsit el is szégyellte magát.

-          És… kérhetek egy autógrammot? – kérdezte, még mindig szégyellősen.

-          Persze! – feleltem vidáman, majd elkezdtem kutatni a táskámban, és elővettem egy dedikálókártyát, mindig volt nálam az ilyen esetekre. Gondoltam írom névre, miért is ne? – Hogy hívnak?

-          Brigi. – felete a lány.

-          Briginek sok szeretettel, Ditta – mondtam magamnak, amíg ráírtam. Majd átnyújtottam neki.

-          Hú, köszi! – felte a lány, és már nem is látszott szégyellősnek. – Csinálhatunk egy képet is? –kérdezte. Hát neki semmi sem elég?

-          Csináljunk. – egyeztem bele.

A lány hívta az anyukáját, (legalábbis annak nézett ki) és igyekeztem mosolyogni, bár általában jól mutatok a képeken.

-          Kész is van. – jelentette ki a nő.

-          Köszönöm! – Hálálkodott a lány.

-          Szivesen, szia! – fogtam búcsúzóra, majd indultam tovább.

De több ember is felfigyelt rám, így még legalább harminc aláírást osztottam. Pedig a helység elég kicsi volt, mégis sokan voltak benne. Képeket már nem csináltam, aztán végre odaértem a pulthoz.

-          Üdvözlöm, mit adhatok? – kérdezte a kelleténél egy kicst elhízottabb nő.

-          Egy vaníliás shaket kérnék.

-          Lehet nagy adag? – tette fel a tipikus kérését.

-          Nem, nem lehet.

-          Akkor máris adom. – szólt a nő, majd felém is nyújotta. Én kifizettem, és elindultam kifelé.

A visszafele úton ismét eszembe jutottak a srácok, meg Orsi. Furcsa, hogy nem is találkoztunk a mai napot kivéve, most meg 0-24ig együtt leszünk. Remélem, bírni fogom. Nem tudom, hogy még hányan jönnek, remélem azért a busz elég tágas lesz mindannyiunknak. Majd megkérdezhetném, kik jönnek még. Bár lehet, hogy Tomitól most nem kéne, a fénykép ügy után. Talán túl volt reagálva, de már mindegy. Csaknem olyan hisztis, hogy ezen is felhúzza magát. Majd megkérdezem Amit, ő már biztos összehaverkodott mindenkivel. Amit nem lehet nem szeretni. Sok barátja van, meg ott van Peti is, aki már több mint két éve a barátja. Még sose láttam veszekedni őket, Peti tényleg jófej, és bírják a távkapcsolatot is. Egyelőre együtt vannak. Ami meg is érdemli, hogy boldog legyen.

Visszaértem a buszhoz, de előtte nem találtam senkit sem. A bőröndöm sem volt ott. Ekkor esett le: Úristen, elkéstem! Már megint! Meg fognak ölni! Na jó, azért azt nem. De biztos mérgesek lesznek, Zolival az élen. De most tényleg sietni akartam, de aztán ott volt az a lány, Brigi, vagy hogy hívták, utána mindenkinek írtam névre szóló dedikálókártyát is, tényleg elment az idő. Oké, mindenki engem utál, de még jogosan is. Kidobtam az üres shakes poharamat a legközelbbi kukába, és elhatároztam, hogy szembe nézek a sorsommal. A busz ajtaja nyitva volt, felszálltam. De a busz üres lett. Hova lett mindenki?- merült fel bennem a kérdés. Nem hagyhattak itt, mert a busz itt van. Akkor hol vannak? Leszálltam a buszról, és éppen kerestem a mobilomat, hogy írjak Aminak. De amint elhagytam az utolsó lépcsőfokot szembe találtam magam egy idősebb, erősen molett alkatú emberrel. Kopasz volt, barna szemekkel. Úgy tűnt, a buszra akar felszállni, de a jelenlétem legalább annyira meglepte, mint engem az övé.

-          Szép jó estét, kishölgy! – üdvözölt. Először azt gondoltam, részeg, de aztán megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy alapból ilyen.

-          Őő, jó estét kívánok én is! – viszonoztam a köszönést, majd menekülőre fogtam, igyekeztem kikerülni. Bár ez nem bizonyult könnyű feladatnak.

-          Merre igyekszik, hölgyem? – kérdezte. Erre nem tudtam válaszolni, úgyhogy témát váltottam.

-          Ki maga? – szegeztem rá a tekintetem.

-          Szólítson Sanyinak. Én fogom vezetni a buszt. Már ha tudom. – felelte elgondolkozva, és a homlokán megjelentek az aggodalom ráncai. Mi az, hogy „ha tudom”? Tényleg ő a sofőr, vagy csak viccel? Egyre kellemetlenebbül éreztem magam a társaságában.

-          Hogy érti ezt? – fogtam rövidre.

-          A busszal akadt egy kis probléma.

-          Mi az, hogy…

-          Menjen csak be, kérem. Majd a többiek elmagyarázzák.

-          Hova be? – kérdeztem értetlenül.

-          Hát be az épületbe. – felete, mintha alap lenne. Bár, tényleg eszembe juthatott volna.