8. fejezet

A hatos szoba

Háromnyegyed tizenegy körül járhatott az óra, mikor megérkeztünk a hatos szobához. A többiek már bementek a folyosóról, mivel a mienk volt a legtávolabb, már csak ketten maradtunk.

- Menj csak előre! – szólt Tomi, de az volt a benyomásom, hogy Danit utánozza kissé eltúlozva. De már fáradt voltam ahhoz, hogy ellenkezzek, és gyűlölködjek, mint ahogy azt napközben szoktam általában.

- Köszi – szóltam kedvesen, majd a kilincshez nyúltam. De az ajtó nem nyílt ki. Lenyomtam még erősebben a kilincset, de semmi. Tomikára néztem, ő meg ismét a levakarhatatlan mosolyával az arcán figyelt rám. Majd felemelte a kezét, és meglengette a benne lévő kulcsot.

- Erre talán szükség lenne, nem? – mondta, majd arcát a kezébe elkezdett hangosan nevetni. Nagyon élvezte, hogy bedőltem az „udvariasnak mutatom magamat” trükknek. Mit is gondoltam, ő már csak ilyen. De nem is voltam mérges rá, mosolyogva elvettem a kulcsot. Gondoltam rá, hogy eljátszom, a zár így se nyílik, de az már lehet, hogy túl sok lett volna, így aztán benyitottam, majd felkapcsoltam a villanyt.

A szoba viszonylag kicsi volt, de egész otthonos. Az „egyszerű és nagyszerű” stílust képviselte. A falak narancssárga színűek voltak, de inkább a fakó változatból, nem az a rikitó. Az ajtótól balra egy bútorsor volt a falig. A bútorsor előtt volt két ágy, egymásnak tolva (Semmi baj, azt szét fogom tolni – gondoltam.) Az ágyakkal szemben egy tévé volt a falon, és a tévétől jobbra (a bejárati ajtóhoz közel) volt még egy ajtó, nyílván a fürdőé. Az ágyneműk felhuzatolva, színükkel harmonizáltak a falakéval. A szoba elnyerte a tetszésemet, pedig olyan békés és nyugalmasnak látszott – nem az én világom.

Amint körülnéztem, feltűnt, hogy Tomi már be is rángatta a bőröndeinket, az enyémet is. Kedves gesztusnak találtam tőle.

- Na, mit szeretnél csinálni? – kérdezte Tomi, és közbe felém fordult, vidáman rám nézett.

- Figyelj, én elég kimerültnek érzem magamat, úgyhogy elmegyek zuhanyozni, és ma már ne számíts nagy bulizásra tőlem.

- Rendben, én is egészen elfáradtam, pedig ma kivételesen nem is volt fellépésem.

- Akkor mehetek zuhanyozni, ugye? – kérdeztem tőle, nem mintha az engedélyére lett volna szükségem, csak hátha sürgős dolga akadna a mosdóba, vagy ilyenek.

- Persze. - felelte Tomi, majd felnyitotta a bőröndjét.

- Ja, és az az ágy az enyém! – mutattam az ajtóhoz közelibbre.

- Rendben, akkor az lesz az enyém. – tisztázta Tomi, majd a bőröndből kiszórt pár cuccot az ablakhoz közelebb lévő ágyra.

Én is felnyitottam a saját bőröndömet, és megtaláltam a neszeszeremet a bezacskózott kávés felsőm alatt. Fogtam egy törülközőt is, és besétáltam a fürdőbe. Az ajtót azért kulcsra zártam, sose lehet tudni. Jelenleg semmire sem vágytam jobban, mint egy meleg zuhanyra. Itt legalább tudok gondolkodni. Amint végeztem, és leengedtem a hajamat, lemostam a sminkemet is. Rájöttem, hogy a pizsamámat kinnt hagytam. Klassz. magamra csavartam a törülközőt, és kinyitottam az ajtót. Tomi épp tévét nézett, de amint látta, hogy nyílik az ajtó, kikapcsolta.

- Végeztél is? – kérdezte, hogy elindítsa a társalgást.

- Igen, mehetsz. – válaszoltam.

- Rendben, sokáig fog tartani. – tájékoztatott Tomi, majd egy megrakott kupacot cipelt be magával a fürdőbe.

Amint az ajtót bezárta, megkerestem a pizsamákat a bőröndbe. Hoztam egy hosszút, és két rövidet, plusz egy hálóinget. Mivel jó idő volt, arra gondoltam, a két rövid közül valamelyiket veszem fel. Kiterítetettem mindkettőt az ágyra. Az egyik egy fekete felső volt, spagettipánttal, az alján piros magnókazettákkal, és a hozzá tartozó sort is piros volt. A másik egy sima ujj nélküli szürke felső volt, a szélén halványkék csipkével, és az alja is ugyanígy nézett ki. A második variáció mellett döntöttem.

De ekkor hirtelen egy hangot hallottam. Lenéztem. A hasam! Éhes vagyok, csak most jut eszembe, hogy elkezdett korogni. Honnan lehet kaját szerezni? Arra gondoltam, gyorsan lemegyek egy éjjel-nappaliba. Utoljára shaket ittam, meg a taxiban ettem egy darab kinder csokit. De mi lesz, ha Tomi végez, és nem tudja, hol vagyok? Lehet, hogy írni kéne neki valami cetlit. De hát azt mondta „sokáig fog tartani” Felhúztam a tornacipőmet, és magamhoz rántottam a táskámat is. Bár nem tudtam, a város mely részén vagyok, biztos kéne itt lennie valami boltnak. De túl messze nem akartam menni, nehogy ne találjak vissza. A túloldalon megláttam egy pékséget, ami még nyitva volt (szerintem szokatlan módon). Átsiettem az úttesten, majd beléptem a boltba.