10. fejezet
Ez a hajnalíz

-          És én csak gurultam tovább, a nő meg persze kiabált, de én még mindig nem tudtam megállni! – mesélte Tomi nevetve.

-          Úristen, ez komoly? – kérdeztem, és már a hasamat fogtam a nevetéstől.

Még mindig ébren voltunk, pedig már volt vagy hajnali 3. Tomi rengeteg vicces történetet mesélt, és életembe nem nevettem még ennyit egy nap. Már nem az ágyunkon feküdtünk, hanem a földön ültünk, egymással szemben, az ágynak dőlve. Felkapcsoltunk egy kisebb lámpát is, így éppen akkora fény volt a szobában, hogy láttuk egymás arcát és reakcióit. Közöttünk egy tálcán szétterítve hevertek a chipsek és ropik, Tomi tudta, hol az éjjel-nappali, így az éjszaka még egyszer kimentük együtt bevásárolni. Most az egész szobának olyan tábor-hangulata volt. Miután előadtam az első pizzafutárkodásom történetét, Tomi elmesélte, hogy ment le a Margit hídon görkorival, fék nélkül.

-          Én is elestem már egyszer-kétszer a görkorimmal, de ilyen vicces sztorit nem tudnék mesélni róla. – mondtam Tominak, aki még mindig mosolygott, nyilván újra átélte az emléket.

-          Hát egyszer már olyan is volt, hogy elmentem korizni, de aztán vettem egy csalamádés hambit, mert az a kedvencem. – tette hozzá Tomi, majd folytatta a történetét. – Szóval gurulok az utcán, és egyszercsak át akarok menni a kanyarnál az út másik felére. Elkeztem arra menni, de a patkát nem vettem észre, hát én estem akkorát, hogy szinte még most is fáj. – mesélte nevetve. Én is nevettem rajta, bár kissé sajnáltam is az esés miatt. – És a kocsik meg kanyarodtak be az utcán, érted, én meg csak ott fekszem. De aztán fel sikerült állnom, és gurultam tovább. – fejezte be a történetét, majd ropiért nyúlt.

-          Én régebben edzettem egy tánccsoportot, - fogtam bele a saját sztorimba. – de az első óra nem egészen úgy sikerült, ahogy elterveztem. – meséltem mosolyogva, mert még most is emlékszem milyen volt. – A folyosón végig olyan ajtók voltak, hogy nem volt kilincs, csak belököd, és mész tovább. De a terembe vezető ajtón természetesen nem. Én meg már nagyon siettem, és szó szerint nekiestem az ajtónak. – meséltem nevetve, és Tomi is mosolygott, bár látszott, hogy „neki is fáj a sérülésem”. – Aztán észrevettem a kilincset, és be akartam nyitni az ajtót. Elkezdtem húzni magam felé, de mikor nem nyílott, teljes erőmből elkezdtem tolni is. Hát, az ajtón szó szerint beestem, le a földre. A gyerekek meg csak néztek rám, hogy most én leszek a tánctanáruk, és egy ajtón se bírok bejönni anélkül, hogy el nem esnék. – fejeztem be a történetet, mire Tomi felnevetett.

-          Én is szoktam néha táncolni, de csak hülyeségből, nem veszem túl komolyan. De szerintem amúgyis mindenki csak nevet rajtam. – mondta Tomi kissé elgondolkozva.

-          De ez téged zavar? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve.

-          Nem, - mondta Tomi tele szájjal, de gyorsan le is nyelte a chipset. – csak nem szeretném, ha az emberek azt hinnék, hogy többre nem vagyok képes. – fejezte be Tomi, és úgy éreztem, a beszélgetésünknek a lényege már inkább a bizalom, mint a hülyéskedés. Tomi hirtelen váltott hangnemet, de egyeltalán nem zavart.

-          Hát, - igyekeztem valami megoldást keresni – nem szeretnél komolyan is megtanulni táncolni? – kérdeztem végül, majd a vízért nyúltam.

-          Nem tudom, lehet. – felelte Tomi ismét teli szájjal. – De nem hinném, hogy a komolyság hozzám illene.

-          Nem feltétlenül kell előadnod a közönségnek.

-          Tudom, nem is… nem is, a közönség miatt mondom. Csak úgy eleve. Veled ne volt még, hogy valamit ki szerettél volna próbálni, ami egyeltalán nem te vagy? – kérdezte Tomi.

-          De, már biztos volt.

-          Például? – kérdezte, és ismét mosoly ült az arcára, jelezve, hogy ennyivel nem elégszik meg.

-          Hmm, nem is tudom. Pédául szívesen megtanulnék gördeszkázni is. De ez sem én lennék.

-          Gördeszkázni én sem tudok, de majd egyszer megtanulunk együtt. – ígérte mosolyogva Tomi.

-          Jó, majd egyszer, de most lehet, hogy aludnunk kéne, mert Ami nem örülne neki, ha kialvatlan lennék. És gondolom te sem akarsz egész nap kávét inni.

-          Rendben, akkor aludjunk. – zárta le a témát Tomi.

Mindketten felálltunk, bár már kissé nehezen, mert mr jó ideje ültünk ott. Én felmarkoltam a poharakat, Tomi a maradék chipset és ropit tűntette el. Majd befeküdt az ágyába, ahol Dörr Me már várta. Én megigazgattam a takarómat, mielőtt befeküdtem volna.

-          Ditta? – fordult felém Tomi.

-          Igen? – néztem rá én is?

-          Még mindig nem szeretnéd összetolni az ágyakat? – viccelődött Tomi. Én nem feleltem semmit sem, csak kicsit odébb toltam, de még mindig volt a két agy között annyi hely, hogy el lehetett menni közöttük. Aztán befeküdtem az ágyamba.

-          Jó éjszakát! – mondtam halkan Tominak, de a jelek szerint ő már el is aludt.