11. fejezet

A betolakodó

Egy napsütötte réten találtam magamat. Lenge, nyári ruha volt rajtam, egy masnival átkötött szalmakalappal. Nem láttam a rét elejét, vagy végét, csak a gyönyörő virágokat, amiket leszedtem, és csokorba gyűjtöttem. Aztán felemeltem a fejemet, és megpillantottam Őt. Rám nézett, és szó nélkül figyelük egymást. Aztán felálltam, és így már egy magasságba voltunk. A háta mögül elővett egy virágokból készített koszorút, és óvatosan a fejemre helyezte. A szél elvitte a szalmakalapomat, nem láttam többé sehol. Aztán kézen fogva futottunk, és nem éreztem fáradtságot, csak boldogságot. Aztán egyszercsak eltorzult az arca, én aggódva néztem rá. Láttam, hogy valami nincs rendben. Mi az? – kérdeztem. Nem tudok fékezni!- ordította, és amint ránéztem, már Tomit láttam. Neee!

Felébredtem. Úr Isten, hogy bírok ilyeneket álmodni?! Visszafeküdtem, de valahogy nem jött álom a szememre. Hajnali fél 5 volt. Tomira néztem, de ő hátat fordítva aludt. Egy pillanatig eltűnődtem, vajon ő mit álmodhat. Aztán még hosszan bámultam a plafont, és már nem is emlékszem rá, hogy aludtam vissza.

-         Ditta! – rázta Tomi gyengén a vállamat. – Ditta, fel kéne kelni.

-         Mmm… mennyi az idő?

-         Hét harminc, kilenckor indulás. Addig vissza kell érnünk a buszhoz.

Kinyitottam a szemem, és kissé megilyedtem Tomikától. Aztán lassan feltápázkodtam.

-         Elugrok reggeliért, neked mit hozzak? - kérdezte.

-         Mindegy, akármit. – hagytam rá. Még túl fáradt voltam a gondolkozáshoz.

-         Rendeben, akkor elmentem, szia! – köszönt Tomi, majd kisurrant az ajtón.

Arra gondoltam, vajon Amiék ébren vannak-e, de úgy döntöttem, a szobát még nem hagyom el. Tomi itt hagyta a kulcsot, ezért a lehetőséget kihasználva bezártam az ajtót. Aztán bementem a fürdőbe, és megmostam hideg vízzel az arcomat, így rögtön éberebbnek éreztem magam, egyelőre sikerült elűzni a fáradtságot. A tükörbe néztem, és azért látszott, hogy kialvatlan vagyok. Megfésültem a hosszú, fekete hajamat. Hozzáteszem, a hajam festett, eredetileg barna lenne, de így jobban tetszett. Úgy döntöttem, valami extra sminket kreálok magamnak. Általában nem szoktam túl sokat használni, de most nagyon vastagon kihúztam a szemem feketével, fennt, és lennt is. Aztán kerestem egy vérvörös rúzst a sok között, és azt használtam. A múlt héten Amitól kaptam valami szempillaspirált, az új kedvencem lett, úgyhogy bátran használtam azt is.

Kinyitottam az ablakot, kellemes idő volt, de nem túl meleg, ezért hosszú nadrágot vettem. Egy fekete, szakadt farmer volt kéznél, egy bő szabású, piros felsőt kerestem hozzá, majd felhúztam a fekete magassarkúmat is. A bőröndömbe rendet raktam, beágyaztam, mindennel kész voltam, úgyhogy egy-két tincset begöndörítettem a hajamból.

Néhány percel később a kezem már Amiék ajtóján kopogtatott, a kettes szobánál. Ami kinyitotta az ajtót, mosolyogva üdvözölt, majd beljebb tessékelt.

-         Na, milyen volt az este? – kérdezte Orsi. Azon gondolkoztam, vajon hogy lehetne lekoptatni. Amival beszélgettem, rá most semmi szükségem nem volt. Bár ha úgy vesszük „Ami már félig az övé”. Vagyis harmadrészt, Petit is beleszámolva. De ez így nagyon primitív gondolkodás, így intelligensre váltottam.

-         Egész tűrhető. – adtam meg a választ, bár alig vártam, hogy Aminak kifejthessem részletesen is.

-         Akkor nincs harag, igaz? Csak úgy gondoltam így az igazságos.

-         Igazságos?! – fordultam Orsihoz, kissé lenézően. Ki ő, hogy eldöntse mi az igazságos, és mi nem az?

-         Hát, mi vagyunk a menedzserek, ti az énekesek, Zoliék meg a zenekar. Tökjól, kijött, nem? – mosolygott felém Orsi, de ezt a kérdést nem méltattam válaszra. Nem fog felhúzni.

-         Orsi, igazából Tomi elment, és a kulcs nálam van. Amival szeretnék beszélgetni, de nem akarom Tomit kizárni. Nem várnád meg? Gondolom ti is akartok egyeztetni. – kérdeztem, és nem akartam bunkó lenni, és reméltem, hogy nem is voltam az.

-         De, rendben. A kulcs? – kérdezte Orsi, aki láthatólag vette a lapot. Odadobtam a kulcsot, Orsi kiséált.

Szemügyre vettem jobban is Amiék szobáját. Ugyanolyan volt, mint a miénk, csak zöldbe. Az ágyak szét voltak húzva itt is, amit nagyon megnyugtatónak találtam. A fürdőből nagyon jó illat jött.

-         Minek az illata ez? – kérdeztem, és elindultam a fürdő felé.

-         Biztos a szappané. – felete mosolyogva Ami.

-         És milyen volt az este? – kérdeztem, majd az ágyra ültem, törökülésbe, a kezem a lábamra támasztva. ez volt a mi „beszélgető-pózunk”.

-         Hát, nagyon éhesek voltunk, a táskámba találtam valami csokit, azzal voltunk el. Ti is ettetek?

-         Aha, kifutottam kakaós csigáért, meg később is kimentünk. Jaj, tényleg! – kaptam először a fejemhez, majd a mobilomhoz.

Ma hajnalban eszembe jutott a tökéletes köszönet, és fel is mentem yammra, majd a következő szöveget írtam be: „Az éjféli éhség ellen a legjobb módszer, ha elugratok ebbe a boltba, ugyanis nyitva van késő is, és nagyon kedves mindenki. – és beírtam a bolt nevét, és címét. – Nekem legalábbis bejött. Amúgy a turné nagyon klassz eddig, bár ez még csak az eleje :D”

-         Bocsi, ezt el kellett küldenem. Szóval a kaja gond kipipálva. A szobák rendben. Na és mi van a szobatársakkal? – kérdeztem Amit.

-         Ne húzd fel magad, de nekem Orsi nagyon szimpatikus. – kaptam a választ Amitól. Ez félélmetes, mintha olvasna a gondolataimban!

-         Miért húznám fel magam? – kérdeztem, mert kíváncsi voltam, erre mit lép Ami.

-         Hát, nekem úgy tűnt nem nagyon kedvelitek egymást. Pedig szerintem jófej.

-         Aha… majd biztos megkedvelem én is. – próbálkoztam mosolyt erőltetni az arcomra.

-         Na és mi van Tomival? – tette fel Ami a várva-várt kérdést.

Elmeséltem neki az éjszakát, hogy mennyit beszélgettünk és nevettünk, hogy milyen kedves és figyelmes volt, és hogy milyen cuki, hogy macival alszik. Tudtam, hogy Ami az egyetlen ember, akinek úgy mondhatom el, hogy nem érti félre. Aminak is szimpatikus volt Tomi, bár Aminak kevés ember van, aki nem az.

-         Na és mi a mai program? – kérdeztem, miközben ellenőriztem a piros körömlakkomat.

-         Hát, hamarosan befut Szandi. Ha nem késik, legalábbis. Megadtam neki a címet.

Szandi alkalmazása Ami ötlete volt, ő lett a mi kis „médiafigyelőnk”, ami annyiból állt, hogy végignyálazza az összes újságot, és mindenig bedobja nekünk azt, amiben szerepelünk, hogy tudjuk, milyen a sajtóvisszhang. Én mindig Szandrának szólítom, Aminak csak Szandi. Én nem is találkozom sűrűn vele, Amin keresztül juttatja el az újságokat hozzám.

-         Hát ez remek. – feletem a lelkesedés legkisebb jelét sem mutatva.

-         Most Szandival van a baj? – kérdezte értetlenül

-         Dehogyis, de te is tudod, hogy nem érdekel, melyik újság mit ír rólam.

-         Akkor te nem olvasod el, de nekem muszáj tudnom, mindek milyen visszhangja van, ha már a menedzsered vagyok.

-         Rendben, és utána?

-         A buszon ülünk egész nap. Néha azért lesz pihenő. Ja, és a többieket is felvesszük, a két táncost, és a fodrászt.

-         Klassz. Mikor indulunk? – kérdeztem izgatottan.

-         Hát, össze kéne trombitálni a bandát.

-         Várj! – szakítottam félbe Amit, mert már éppen kifelé készült menni.

-         Mi az?

-         Csináljunk már egy közös képet! – mondtam, mire Ami elmosolyodott, és mellém ült, amíg előkerestem a mobilomat. A kép elkészült, és mikor néztük, épp benyitott Orsi.

-         Jaj, képet csináltok? - kérdezte lelkesen Orsi.

-         Aha, gyere csak, - hívta meg Ami, mire Orsi is leült mellém, így lett egy hármas képünk is. Vajon hova fog még befurakodni?