13. fejezet.

Kettő meg kettő

-          Ditta! – szólított Orsi. Csend. Aztán kezdte előről. – Ditta!

Magamhoz tértem, és rájöttem, hogy sikerült elaludnom a buszon, bár nem is nagyon bántam, így már úgy tűnt, mintha a cikk tegnapi lett volna. Kinyitottam a szemem, és kellett néhány másodperc, amíg felfogom, hol is vagyok. A kezemre támaszkodtam, így most nagy része a rúzsom színét vette fel. Elkezdtem törölgetni, de azzal csak elkentem. Aztán észrevettem Orsit is. Ő meg mit keres itt? És miért keltett fel?

-          Igen? – fordultam felé.

-          Bocsi, hogy felkeltelek, de hamarosan megállunk, amint beérünk a következő városba. Szeretnél jönni, vagy maradsz?

-          Mit csinálunk? – kérdeztem álmosan.

-          Ebédelünk, vásárolgatunk, kiszellőztetjük a fejünket.

-          Rendben, mindjárt lemegyek.

-          Oké. – mondta Orsi, majd elindult lefelé.

A táskámból elővettem egy nedves törlőkendőt, és rendbehoztam a kezemet. Aztán előkerestem a tükrömet is, és kijavítottam a sminkemet. Mikor lementem, mindenki rám nézett egy percig. Aztán tovább folytatták a beszélgetésüket, én leültem Ami mellé. Orsi éppen Tomiról mesélt a többieknek, többnyire közös élményeket, vagy vicces történeteket. Ezeken hallgatva Tomival együtt mindenki szakadt a nevetéstől, de én nem is nagyon figyeltem. Gondoltam, felugrok yammra, ezért elővettem a mobilomat, ezzel elszigetelve magam a többiektől. De még ott volt az egy nem fogadott hívás. Lucától.

Luca régen, nagyon régen a barátnőm volt, mikor még kb 8 éves voltam. De aztán az évek során teljesen eltávolodtunk egymástól, nem is nagyon beszéltünk. De mikor megjelent az albumom, felhívott, és gratulált. Nagyon jól esett, hogy emlékszik rám. Aztán egyre gyakrabban hívott, hogy találkozzunk, csináljunk már valamit. Kellett egy kis idő, amíg leesett, hogy ő nem engem akar már, hanem a reflektorfényt. Rossz érzés volt belegondolni, hogy régen milyen jó barátok voltunk, és most… ha nem lennék ismert, már azt se tudnák, hogy hívnak. Nagyon elszomorított, hogy itt végződik a barátságunk, de úgy döntöttem, nem hívom vissza, mert ha igaz barátok lettünk volnak, akkor nem csak most hívott volna fel, hanem évekkel ezelőtt. Akkor azt se érdekelte, mi van velem, pedig akkor tényleg nagy szükségem lett volna rá. De ő nem volt ott. Most meg én nem leszek itt neki, és nem is nagyon hiányzik. A régi barátok közül csak egy-két emberrel tartom a kapcsolatot, sosem volt túl sok barátom. De Ami talán a legjobb, ő mindig itt van a közelben ha szükségem van rá, és nagyon szeretem is.  Bár néha nem értem, hogy bír elviselni engem.

A busz megállt, így mindenki felállt. Előkerestem a napszemüvegem, amjd sorban leszálltunk. Több tekintet felénk fordult, hiszen a busz elég feltűnő volt. Többen elindultak felénk, Tomival már tudtuk mi lesz a dolgunk.

-          Ditta, kérhetek egy autógrammot? – kérdezte egy lelkes lány.

-          Persze! – feleltem mosolyogva, majd elkezdtem a kártyákat osztogatni.

Tomi sorában is sokan álltak, és voltak, akik mindkettőnktől kértek. Utána képeket csináltunk mindenkivel, és sok hármas kép is készült egy rajongóval, Tomival és velem. Amíg aláírtam a rajongók legkülönbözőbb holmiait, Orsi és Ami ismét társalgásba kezdtek, a fiúk pedig különváltak, mondván, hogy ők már éhesek. Úgy egy óra után mi is elindultunk, és mivel Orsiék továbbra is elmerültek a témában (elképzelni sem tudtam mi volt ennyire érdekes), mi Tomival egymás mellett sétáltunk.

-          Mit szeretnétek enni? – fordultam hátra Amiékhoz.

-          Nekünk mindegy. – mondták, és láthatólag tényleg nem érdekelte őket a téma annyira, hogy félbe hagyják a beszélgetésüket.

-          Akkor mit együnk? Te mit szeretnél? – fordultam Tomi felé.

-          Most döntsél te, a reggelit én hoztam. – felelte mosolyogva Tomi.

-          Renden, te akartad. – viccelődtem

-          Azért ne túl extrém kaját válassz, ha kérhetem.

-          Oké, akkor együnk meg négyen egy pizzát, szerintem azzal jól fogunk lakni.

-          Renden. – zártam le a témát, majd hátrafordultam. – A pizza nektek is jó, igaz? – kérdeztem a lányoktól, akik éppen hangosan röhögtek valamin.

-          Persze. – felelték egyszerre.

Ez már kezd egyre ilyesztőbb lenni. Már ugyanúgy beszélnek, a végén még ki is találják egymás gondolatait. Amit nem fogom hagyni! Orsival az egyetlen bajom az volt, hogy úgy éreztem, ki akarja sajátítani Amit. Az nem zavart, hogy jóba van vele, ami bántott, az az, hogy engem taljesen kizártak mindenből. Ha legközelebb kettes szobák lesznek, Amival fogok lenni, nem érdekel, Orsi mit mond.

-          Menjünk ide, nem? – mutatott Tomi egy pizzéria felé.

-          Rendben, mejünk. – egyeztem bele, majd elindultunk felé, de már nem szóltam hátra, Amiék úgyis követnek.

Leültünk az asztalhoz, és egy kis ideig kínos csend támadt. Orsiék témája nyilván ránk nem tartozott. Ezt már nem hagyhattam szó nélkül, ezért hangosan megkérdeztem:

-          Ami, ebéd után nem megyünk el vásárolgatni? – kérdeztem vidáman felé fordulva.

-          De, miért is ne. – egyezett bele Ami, bár a szemén láttam, hogy Orsit is meghívná, de tudja, hogy őt nem akarom, különben megkérdeztem volna.

-          Hát jó, akkor én majd megyek Tomival. – felelte kissé szomorúan Orsi.

-          Rendben, nem fogunk unatkozni! – garantálta mosolyogva Tomi, bár elképzelni sem tudtam, mit forgat a fejében.

A pincértől megrendeltük a sonkás-kukoricás pizzánkat, ami rövid idő alatt kész is lett. Addig mindenkivel telefonszámot cseréltünk, hogy tudjuk hol és mikor fogunk találkozni. Orsi megadta Zoliét és Daniét is. Nem értettem, miért mentek külön. Amíg megérkezett a pizza, beszélgettünk, utána elosztottunk, így mindenkire jutott két szelet.

-          Meddig maradunk a városban? – kérdezte Tomi, Orsihoz fordulva.

-          Őő… - Orsi az órájára pillantott. – Attól függ, mikorra szeretnénk oda érni. Szerintek két órát még ráérünk, de akkor estére fogunk odaérni, Megkeressük a hotelt, aztán másnap körünézünk a városba, este fellépés, következő nap megyünk tovább. Jó így?

-          Nekem jó. – feleltük egyszerre Amival. Megnyugtatott, hogy most ugyanazt mondtuk, így nem tulajdonítottam már túl nagy jelentőséget az Orsis ügynek.

-          Nekem is jó. – felete Tomi is.

-          Okés, akkor mi megyünk is. – álltam fel váratlanul. – Orsi, fizetsz, igaz?

-          Persze. –felelte Orsi, hiszen a „turné kasszája” rá volt bízva. Ami is felállt, ő már rég végzett a saját részével.

-          Akkor sziasztok! – integettem feléjük.

-          Sziasztok! – feleték ők is, majd kiléptük az utcára.