15. fejezet

Az igazság fáj

Aztán Tomi kihajolt az ajtón.

-          Hahó, Ditta! – szólongatott. – Indulnunk kell, tudod.

-          Igen, tudom. – mondtam morcosan, a kezeimet keresztbe tettem. Most nem voltam vevő Tomi humoros hangnemére.

-          Akkor gyere. – mondta Tomi.

-          Nem. – jelentettem ki határozottan, de nem néztem rá. Tomi leszállt a buszról, és odaállt elém.

-          Ditta, szállj fel. – győzködött tovább, szemmel láthatólag nem adta fel.

-          Azt mondtam nem! – feleltem makacsul, és fel is néztem rá, hogy hitelt adjak a mondanivalómnak.

-          Nem érted, hogy mennünk kell? – kérdezte Tomi. Láthatólag nem értette, mit forgatok a fejemben.

-          De, értem én. Nem vagyok lassúfelfogású. Menjetek csak.

-          De neked is jönni kell, nem emlékszel? – kérdezte barátságosan Tomi, majd a kezemért nyúlt, és elkezdett húzni a bust felé. De én kirántottam a kezem az övéből, mire hártafordult.

-          Én nem megyek! – jelentettem ki, és reméltem, hogy minél előbb felfogja.

Ami is kinézett az ajtón.

-          Mi van már, jöttök, vagy nem? – kérdezte.

-          Mindjárt, egy perc. – felelte hátra Tomi, majd ismér felém fordult. Ami eltűnt az ajtó mögött.

-          Na, menj csak. Indulnotok kell, nem emlékszel? – kérdeztem.

-          De neked is jönnöd kell! Mi ütött most beléd? Zoli miatt?

-          Nem, nem miatta! Menjél már, nem vagyok kíváncsi rád!

-          Ditta, nem foglak itt hagyni. Neked is fel kell lépned holnap!

-          Tudom. Nyugi, fel is fogok. – feleltem kissé lekezelően.

-          És mégis hogy, ha nem jössz? – Tomi láthatólag most sem értett semmit.

-          Menni fogok, de nem veletek.

-          Ditta, ne szórakozz már! – Tomin is látszott, hogy kezdi felhúzni magát. – Most miért?

-          Az ne érdekeljen téged.

-          De érdekel!

-          Pedig semmi közöd hozzá! – mondtam kissé erőszakosan. Tomi még közelebb jött, és halkabban beszélt.

-          Pedig azt hittem, barátok vagyunk.

-          Nem, nem vagyunk azok! Attól, hogy egy éjszaka beszélgettünk, még nem vagyunk azok! Nem is ismersz, hogy lehetnénk azok? – kérdeztem, majd a két kezemmel egy kissé hátrébb toltam magamtól. Láthatólag megbántottam, bár igyekezett leplezni.

-          Szóval nem jössz. – tette hozzá csalódottan. Én viszont örültem neki, hogy végre megértette.

-          Nem. De te menjél csak. Szia. – mondtam, majd felkészültem az ellenkezésre.

-          Szia. –felelte Tomi, majd elindult a busz felé.

Én tudtam, hogy mi a teendő. A bőrönddel a kezemben olyan gyorsan rohantam, amilyen gyorsan csak tudtam, mert tudtam, hogy Ami nem hagyna itt, mégha Tomi meg is tenné. De mikor Ami le fog szállni, engem már nem fog itt találni. Gyorsan berohantam az első boltba, hogy elbújhassak előle.