17. fejezet

Shopping time!

Az ötletemet eddig jónak találtam, de ahogy elképzeltem magam az út szélén kissé kétségbe estem. Rengeteg rémtörténetet lehet hallani az ilyenekről, a stoppolás korántsem veszélytelen. De túlságosan nem érdekelt, mert ha van egy kis szerencsém, akkor izgalmas tnak nézek elébe. Végignéztem magamon, és úgy döntöttem, ilyen ruhában nem állok ki az út mellé. Valami ócskább ruhát akartam viselni, legalábbis hétköznapibbat. Időm még volt, arra gondoltam, bemegyek egy turkálóba. Már úgyis rég jártam ilyen helyeken, de nincs vele semmi bajom, a ruhák sokkal egyedibbek, csak jó állapotúakat kell keresni. Elindultam ismét a sétálóutcán, elhaladtam a félelmetes „antikvárium” előtt, bár ott kicsit megszaporáztam lépteimet, és túlmentem a pizzázón is. Hirtelen Tomika jutott eszembe, de nem akartam ezen rágódni, ezért gyorsan elhessegettem a fejemből. Csak ez nem ment olyan könnyen.

Ditta, mégis hogy tehettél ilyet vele? – szólalt meg egy hang a fejemben. Mégis mit tettem? – szálltam vitába ismét magammal. – Én csak megmondtam neki az igazat! Megérdemelte, nem érdekel, hogy most mennyire érintette rosszul. Már csak az hiányzik, hogy még barátok is legyünk! Semmi szükségem rá!

Hirtelen félbeszakította a gondolatmenetemet, hogy láttam egy turkálót, így lefordultam egy mellékutcába, és benyitottam a boltba.

-          Jó napot kívánok! Segíthetek? – emelte fel tekintetét az eladónő az asztalról. Szőkésbarna haja volt, ami valamikor szőke lehetett, de kezdett sötétülni. Látszott, hogy nem festett. Enyhén göndör volt a vége, amin szintén látszott, hogy természetesen olyan. Összességébe véve elég jól nézett ki, volt egy viszonylag nagy szemüvege az arcán.

-          Köszönöm, körülnénék. – feleltem.

-          Csak tessék! – mondta udvariasan, majd ismét az asztal felé hajolt.

Egy felsőt és egy másik nadrágot is akartam venni, plusz egy cipőt, de úgy gondoltam, azt inkább másik boltba keresem. Sietni akartam, ezért gyorsan nézegettem. Valami hétköznapit akartam, ami nem olyan feltűnő, mint a mostani ruhám, ugyanakkor rendezett kinézetet kölcsönöz, nem túl szakadt vagy foltos. Találtam egy sima fekete rövidujjú felsőt, gondoltam, ez jó lesz. Aztán előkerült egy farmer is, amin már látszott, hogy nem mai darab, de nem volt túl vészes. Magam elé próbáltam, látszólag jónak nézett ki. Odasétáltam hát a kasszához.

-          Ez a kettő lenne? – kérdezte az eladónő, ismét felpillantva az asztalról.

-          Igen. – feleltem, de mivel kíváncsi lettem, mi olyan érdekes van azon asztalon, egy kissé előrehajoltam, de a nő felpillantott a ruhák közül, így hátrébb is húzódtam. Ezt nem fogom megtudni.

Egy zacskóba tette a frissen szerzett ruhákat, amit fizetés után el is vettem, majd kisétáltam a boltból, és bementem az első cipőboltba, amibe elég sok ember vendégeskedett. Megszólalt a szélcsengő, néhányan felém kapták a fejüket.

-          Úr Isten, te Ditta vagy? – kérdezte egy tizenhét körüli lány, aki mellett egy hét év körüli, rá hasonlító lány állt, testvéreknek tűntek.

-          Öhm… igen. – feleltem kissé zavartan. Most nem akartam, hogy rám terelődjön minden figyelem.

-          Dejó, nem hiszem el, hogy találkozunk! – mondta a lány, de nem olyan „visítozó rajongó” tipúsúan, inkább őszintén örült neki, kissé csendesebben. Érettebbnek látszott a koránál. Nem mondta tovább a szövegét, csak nézett rám, mintha várna valamire. Kezdett kissé kínos lenni.

-          És… téged hogy hívnak?

-          Timinek. – felelte könnyed vidámsággal. – Ő pedig a húgom, Betti. Nagyon szeret téged. – mondta, majd mosolyogva felé fordult, és közbe fogták egymás kezét. De Betti csak szó nélkül bámult rá.

-          Szia. – köszöntöttem őt is barátságosan. Szimpatikusnak tűntek, de már szerettem volna sietni. Némán néztem Timire, hogy szeretne-e még valamit, vagy mehetek.

-          Megkérhetlek, hogy csináljunk egy képet? – kérdezte aztán felém fordulva.

-          Persze. – mondtam neki, mire előtúrta a táskájából a mobilját, és megkért valakit, hogy fényképezzen, majd lehajolt a kistestvére mellé, így én is hozzá hasonló módon tettem. A kép elkészült.

-          Köszönjük! – mondta hálásan, majd elköszöntünk, és kimentek az ajtón.

Néhányan a boltból még furcsán meredtek rám, de én erősen a cipők felé néztem, jelezve, hogy erre szeretnék koncentrálni. Végül egy sima fekete tornacipő mellett döntöttem, olyan iskolai tornacipő volt, nem kifejezetten utcai, de még mindig ez tetszett a legjobban. Sietve beálltam a kasszához, de a sorba előreengedtek, így hamarabb végeztem, és vidáman bcsúztam mindenkitől, majd kiléptem az ajtón, és elindultam a főút felé. Na, akkor kezdődhet!