18. fejezet
Félúton

A jó hír az volt, hogy közel voltunk már az országhatárhoz, a rossz viszont az, hogy alkonyodott. Azért szerettem volna minél előbb odaérni, a busszal kényelmesebb lett volna, de nem bántam meg, bárki jobb, mint a „csapat”, természetesen Amit kivéve, de most vele sem akartam találkozni.

Vettem egy mély levegőt, és kiálltam az út szélére, remélve, hogy a frissen szerzett ruhák beválnak, és senki sem érti félre a helyzetet. Elkezdtem figyelni a magyar rendszámú autókat, mert nem akartam valami szlovénnek magyarázkodni, hogy hova megyek.

Aztán láttam egy magyar rendszámú autót közeledni. Egy középkorú férfi vezette. Jólvan, eljött az én időm. Csak határozottan, mosolyogva. – mondtam magamnak, majd kinyújtottam a kezem, és próbáltam leinteni a kocsit. Közbe mosolyogva néztem a sofőrre, és mondogattam magamban, hogy „Állj meg! Állj meg!” De az autó nem állt meg, még csak nem is lassított. Na, ez így nem fog menni. Sokkal egyszerűbbnek képzeltem az egészet. Még kitartottam a kezem néhány szimpatikusabbnak, de senki sem állt meg. Talán valamit rosszul csinálok? Túl szakadt az öltözékem?- merültek fel bennem egymás után a kérdések.

Már vagy negyed órája állhattam az út szélén, abban reménykedve, hogy valakinek megesik rajtam a szíve. Ez a stoppolás nem is olyan jó dolog, mint aminek látszik. – gondoltam. Szerencsére a Nap lassan ment le, így még minig (viszonylag) világos volt, de egyre jobban fenyegetett az a veszély, hogy a sötétbe itt maradok. És ha senki se vesz fel? Mi lesz, ha oda se érek? – jutott hirtelen eszembe. A kezem már majdnem leszakadt, éhes és fáradt voltam, egy szóval minden bajom volt. Na nem, a rajongóimmal nem tehetem meg azt, hogy késik – vagy ne adj Isten elmarad a koncert! Oda kell érnem! Minél előbb! – határoztam el, majd teljes erőmből intenzívebben integettem, reménykedve abban, hogy ez jobban beválik. Egy pillanatra elképzeltem, mi lenne, ha én ülnék autóban, és nekem így integetne valaki. Vajon felvenném?

Aztán egszer csak, mikor nem is számítottam rá, egy autó kezdett el lassítani, és lehúzódott felém az út szélére, majd megállt. Először hatalmas megkönnyebbülést éreztem, de aztán megint eszembe jutottak a stoppolás veszélyeiről szóló cikkek, amiket olvastam, ezért gyorsan benéztem a kocsi ablakán, mielőtt beszálltam volna. De az ablakok sötétítettek voltak, ezért nem láttam be. Maga a kocsi is fekete volt, tökéletes keveréke a sportosnak és az elegánsnak.

Na most mi legyen? – pörgettem végig villámgyorsan a gondolataimat. – Ha nem szállok be nem érek oda sohasem, viszont ha igen… abból komoly baj is lehet.

Ditta! – szólított meg egy másik énem. – Mióta érdekel téged a veszély? Te vagány, belevaló csaj vagy! Ülj be az autóba, aztán lesz ami lesz! Max. kiugrassz útközbe!

Döntöttem, beülök. Kezemmel az ajtó felé nyúltam, és egyrészt arra gondoltam, hogy gáz sprayt is kellett volna vennem, másrészt pedig imádkoztam magamban, hogy szimpatikus ember üljön a volán mögött.

Kinyitottam az ajtót, és lehajoltam, hogy belássak, de még nem ültem le. A vezetői ülésen egy harminc körüli nő ült, fekete napszemüvegben. A haja viszonylag hosszú volt, festett szőke, enyhén göndör.

-          Szia! – köszönt barátságosan, de a hangján érződött, hogy ez nem az ő napja. – Merre mész?

-          Jó napot, - kockáztattam meg a köszönést, mert arra gondoltam, a szával udvariatlannak tűnhetek. – Bled, Szlovénia. El tudna vinni?

-          A fővárosig megyek, onnan hívsz egy taxit. Jössz vagy maradsz? – fogta rövidre a nő.

-          Naná, hogy megyek! – zártam le én is a témát. – A bőröndömet betehetném a csomagtartóba? – kérdeztem.

-          Természetesen, segítsek?

-          Nem, köszönöm, nagyrészt üres. – mondtam, bár kimondva elég furcsán hangzott. Egy pillanatig elgondolkodtam, vajon megismert-e, de arra tippeltem, hogy nem.

Megkerültem az autót, felyitottam a csomagtartót, ami szinte tele volt. Nem is fért volna be, mindenféle táskával volt teletömve. Aztán kitaláltam a megoldást. A bőröndömből az új felsőmet és a többi cuccot beletömködtem a táskámba, majd a csomagtartóból a kisebb táskákkal töltöttem meg az üres bőröndöt, és mikor megtelt, a csomagtartóban is elég hely szabadult fel ahhoz, hogy beférjen. Mikor végeztem, beültem a kocsiba, a táskámat a hátsó ülésre akartam dobni, de az is tele volt mindenféle holmival, még egy macska is volt az utazó dobozában, és látszólag kényelmesen feküdt a helyén. A nő az országút felé kanyarodott, és amint felértünk, teljes erőből nyomta a gázt, olyan gyorsan mentünk, hogy az már kényelmetlen volt, a hasam kezdett görcsbe rándulni. A rádióból valami elviselhetetlen zene üvöltött, de a nő szerencsére kinyomta. Így kissé kínos csend támadt.

-          Hű, mennyi holmi! – mondtam ki az első mondatot, ami eszembe jutott, bár így kicsit hülyeségnek hangzott.

-          Igen, az. – felelte röviden a nő. Na, ez rossz indítás volt. De nem hagyhattam annyiban.

-          Talán nyaralni készül? – kérdeztem barátságosan.

-          Nem. – felelte határozottan a nő. Erre nem szándékoztam semmit se mondani, ha nem akarja, akkor nem beszélgetünk. Semmi közöm sincs a magánéletéhez, bár kissé furán esett, hogy egy ember így viszonyul hozzám, nem szoktam meg. De aztán meglepő módon a nő ismét megszólalt. – Költözöm.

-          Ljubljanaba? – törtem ki a nyelvemet.

-          Igen. – adta meg a rövid választ a nő. Ismét csend. Erős késztetést éreztem, hogy fennt tartsam a társalást, akármennyire is próbál elzárkózni.

-          Hú, az nagyon izgi lehet. Új lakás, új környék. És milyen meggondolásból? Régóta vágyott már erre a helyre és most elérte a célját? – fordultam felé mosolyogva, és reméltem, hogy a nő nem néz rám, mert abban a pillanatban balesetünk lett volna. De legalább korán odaérünk.

-          Nem, a férjemmel most válunk, és itt élnek a szüleim, hozzájuk megyek vissza. – felelte a nő, és abban a pillanatban megbántam, hogy nem fogtam be a számat.

-          Sajnálom. – próbáltam együttérző lenni, de a csend ellen ismét kellett produkálnom valamit. – Úgy tűnik egy idő után mindenkinek elege lesz a pasikból. – próbáltam jobb kedvre deríteni. – De hát ha elviselhetetlenek, akkor még mindig jobb egyedül, nem igaz? – kérdeztem bizakodva. A nő egy kicsit lassított.

-          Én szerettem… - tette hozzá hallkan, majd a napszemüvege mögül egy könnycsepp csorult ki.