20. fejezet

Érkezés

Késő este volt, és már a taxiban ültem. Az ablakon kibámulva nézegettem a lámpákat az út mellettt, gyönyörködtem a fényükbe. Kellemesen fáradtnak éreztem magam, de gondoltam, hogy a buli csak most kezdődik. Akármennyire is utáltam a bandát, be kellett ismernem, hogy már vágyom a társaságukra. Az út hátralévő részében rajongói levelekre igyekeztem válaszolni, attól mindig vidámabb leszek. Végül mikor a taxi leparkol a megadott cím helyén (Ami elküldte sms-be), kiszálltam, és nagynehezen kifizettem a sofőrt is, ami nem ment elsőre, mert nem beszéltünk egy nyelvet, még a nő hívta nekem a fővárosba, akinek a nevét se tudtam meg. És valószínűleg többet nem is fogom már látni. Furcsa volt belegondolni. De ez van, igyekeztem visszatérni a jelenbe. Tárcsáztam Ami számát.

-          Ditta, szia! – köszöntött vidáman Ami.

-          Szia, figyelj, itt vagyok.

-          Á, na végre! Azt hittük már sose érsz ide! – mondta még mindig vidáman Ami.

-          Le tudnál jönni az épület elé?

-          Persze, máris indulok.

-          Okés, akkor szia! – köszöntem el, majd letettem a telefont.

A bőröndömet beljebb húztam, nehogy esetleg ne férjenek el a gyalogosok. Eddig nem sokat láttam a városból, de arra gondoltam, holnap majd világosban is lesz alkalmunk megnézni. Kis idő múlva megjelent Ami is, aki öleléssel köszöntött, majd felajánlotta, hogy viszi a bőröndömet. Beléptünk a hallba, szép, tágas helység volt. Elnyerte a tetszésemet, az előzőnél szemmel láthatólag stílusosabb volt, bár nekem azzal sem volt semmi bajom.

A szobánk a harmadikon volt, és ki tudja miért, de a lépcsőt választottam. Izgultam egy kicsit, milyen lesz újra találkozni a többiekkel, és elgondolkoztam rajta, hogy vajon örömmel fognak-e fogadni. Aztán hirtelen belém hasított a tudat, hogy Tomikával mi is történt utoljára, hogy hogy váltunk el. Már teljesen kiment a fejemből, nem is gondoltam rá, pedig azért többet jelentett a semminél. Szegény Tomika, most biztos nagyon elszomorítottam, és szóba se fog állni velem, vagy olyan bunkó lesz, mint amilyen én voltam vele. Pedig én nem akartam elrontani a kedvét, és most miattam szomorú!

-          Na, fel is értünk. – nyugtázta Ami, ezzel kizökkentve a gondolatmenetemből.

-          Á, szuper! – igyekeztem lelkesedni, bár biztos voltam benne, hogy Ami észrevette, hogy valami nem oké.

-          A nyolcvankettes szoba a mi birodalmunk. – tette hozzá vidáman Ami.

-          Várj! – álltam meg hirtelen. – Mit értesz az alatt, hogy „mi”? Mondd, hogy nem Orsi! – néztem rá, de abban a pillanatban meg is bántam, hiszen tudtam, hogy Aminak nem esik jól, hogy ilyen ellenséges vagyok Orsival szemben.

-          Hát, ami azt illeti, nem csak ő. – felelte Ami, kissé megbántva, és rejtélyesen. Most már kíváncsi lettem.

-          Ugye nem egy szobába van mindenki?

-          Hát persze, hogy nem, négyes szobák vannak. – felelete Ami, mintha ezt már rég tudnom kellett volna.

-          Vagyis… Én, Te, Orsi… és? – számoltam össze. Rossz szokásom, hogy a felsorolást mindig magammal kezdem, mert különben a végére érve elfelejtem magamat is beleszámolni.

-          És Tomika. – nézett rám Ami. Igyekeztem semmitmondó arcot vágni, de enyhe fájdalom hasított belém, ha rá gondoltam. Izgultam is, vajon mi fog következni.

-          De hát, miért nem Daniékkal van? Elvégre ők fiúk. – néztem értetlenül, és kissé talán felháborodva Amira.

-          Mert náluk teltház van. – felelte Ami, de látszott, hogy semmi kedve elmagyarázni a helyzetet.

-          Mi? – néztem rá a lehető legértetlenebb arckifejezéssel, de ő tovább húzta a majdnem üres bőröndömet, és benyitott a szobába. Én követtem.