22. fejezet
Orsika, Amika, Tomika…

Amint visszaértem a szobába, mindenki a bőröndjével volt elfoglalva, ami azt illeti, Tomika éppen Dörr Me-t lódította az ágyára.

-          Orsika, ezt nálam hagytad! – adott át Ami Orsinak valami tusfürdő szerűséget. Orsika? Na ez már több a soknál! És mit keres Aminál Orsi cucca?

-          Köszi, ez pedig a tied. – Adott át Aminak egy pulcsit, amit még tőlem kapott szülinapjára.

-          Őő… - vontam magamra a figyelmet abszolút tehetségtelen módon. – Az én bőröndöm hol van?

-          Tényleg, ez jó kérdés. - kezdte Ami. – Felhozta valaki?

Ami körbenézett, és csalódottan, sajnálkozva hozzátette:

-          Jaj, ne haragudj, Ditta! Biztos véletlenül lennt maradt a buszba!

-          Klassz, akkor mehetek én le érte! – mondtam, majd fáradtan elindultam az ajtó felé.

-          Ditta!

-          Igen? – fordultam hátra. Tomika hangja szólított meg. Egymásra néztünk, de az arca átlagos, boldog volt.

-          Maradj, majd én felhozom. – ajánlotta fel, de mielőtt bármit mondhattam volna, kiviharzott az ajtón.

Teljesen összezavart, fogalamam sem volt, mi történik. Mintha nem is történt volna meg az a veszekedés. Azon kaptam magam, hogy engem talán jobban bánt, mint őt. Nem tudtam eldönteni, hogy meg kéne beszélnünk a dolgokat, vagy inkább tegyek én is úgy, mintha mi sem történt volna. A második variáció mellett döntöttem.

-          Ha senkinek nem kell a fürdő, én felavatnám! – mondta Orsi.

-          Persze, menj csak! – válaszolt Ami.

-          Nyugodtan! – tettem hozzá én is, és még örültem is, hogy megszabadulok tőle néhány percre.

Orsi eltűnt a szobából, Amival maradtunk. Arra gondoltam, ha négyszemközt akarok valami fontosat mondani, most kell kihasználnom a helyzetet, mert a közeljövőbe nem lesz alkalmam rá. De nem jutott eszembe semmi.

-          Na, jól utaztál? – kérdezte Ami felém fordulva.

-          Ő, igen. – feleltem, majd néhány másodperc csend után hozzátettem: Ami?

-          Igen? –fordult felém.

-          Nem haragszol, igaz? – kérdeztem bocsánatkérően.

-          Nem, miért? – ült le az ágyára Ami, én pedig elhelyezkedtem vele szemben, és felvettük a mi beszélgető-pózunkat.

-          Á, csak mert nagyjából egy szó nélkül leléptem, és itt hagytalak velük. – mondtam kissé sajnálkozva, és nagyon furcsán hangsúlyoztam a „velük” szót.

-          Nekem semmi bajom velük. – mondta Ami, ugyanazzal a hangsúllyal.

Ebben a pillanatban belépett Tomika, a bőröndömmel a kezébe. Rögtön felálltam, és elvettem tőle.

-          Köszönöm! – hálálkodtam.

-          Szívesen. – felelte ő, majd a konyha felé vette az irányt. – Mikor vacsizunk? – kérdezte.

-          Hát, Orsi elment fürdeni, szerintem megvárjuk. – követtem a konyhába.

-          De én éhes vagyok! – játszotta az ötéves Tomika. A pultnak dőlt, kezét keresztbe téve duzzogott.

-          Jaj, ne sírj Tomika! – mentem bele a játékba, és közelebb léptem hozzá. – Mi lesz a vacsi?

-          Palacsintát akartunk csinálni. – váltott hirtelen komolyra Tamás.

-          Akkor meg is csináljuk! – határoztam el, majd hogy nyomatékosítsam mondanivalómat, erőteljesen a pultra csaptam egyet, amitől megfájdult a tenyerem, nem is kicsit.