23. fejezet
A tükörkép

Kábé fél órával később a konyhából hangos nevetés zaja szűrődik ki. A palacsinták utolsó darabjai készülnek. Illetve a palacsinták utolsó darabjait készítjük –Tomika és én. Bár állítólag mindketten tudunk csinálni, gyakorlatba egyikőnk sem. Azért viszonylag jól sikerültek, viszonylag. Ami is túl van a fürdésen, és úgy tűnik, köztünk ismét minden rendben, legalábbis visszatért a rendes kerékvágásba.

-          Na, ez volt az utolsó! – vágtam rá a halom tetejére. Elégedetten néztük a gőzölgő kupacot, és hihetetelneül büszkék voltunk magunra. talán ez volt az első közös alkotásunk.

-          Szuper! – mondta Tomi, majd megfogta a tányért, és kivitte a dohányzóasztalra. Én vittem a tányérokat, Tomi pedig visszajött a kakaóért.

-          Hú, minek van ilyen jó illata? – nézett ki egy újság mögül Orsi az ágyról.

-          Kész a vacsi, lehet jönni! – mondta hangosan Tomi, mire Ami is bejött az erkélyről, és eltette a mobilját, gondolom Petivel beszélt.

Elhelyezkedtünk az asztal körül, Tomi és én egy-egy fotelt foglaltunk el, míg Ami és orsi az ülőgarnitúrába ültek. Mivel csak kakaó volt, mindenki kakaós palacsintát evett.

-          Mmm, ez nagyon finom lett! – mondta Ami.

-          Köszi. – feleltük egyszerre, mejd akaratlanul kitört belőlünk a nevetés.

-          Na és Ditta, kényelmesen utaztál? – nézett felém Orsi, és meglepett, hogy most az egyszer nem Amival van elfoglalva.

-          Igen. – mondtam, bár semmi kedvem nem volt rátérni erre a témára, és nem akartam magyarázkodni sem, ezért témát váltottam. – És tudod, hogy holnap este pontosan hol is lépünk fel?

-          A címet tudom, de majd holnap megkeressük, a városba mi sem jártunk még, majd holnap. Korán kéne kelni.

-          Haha, az ki van zárva! – felelte Tomika, majd vetett egy pillantást Dörr Me felé.

-          Ami, szeretném is kérni, hogy Szandra soha, de soha többet ne küldjön semmilyen újságot! – jelentettem ki szigorúan.

-          De hát… - kezdett tiltakozni Ami.

-          Nem! Nem vagyok kíváncsi rá, te olvashatod, de mégegyszer ne hozd szóba! – kötöttem ki.

-          Hú, de szigorú vagy! – mondta Orsi, aki igyekezett vicces lenni. – Tomika velem sose beszél így. – dicsekedett.

-          Akkor te biztos jobban jártál, mint Ami. – néztem rá gúnyosan.

-          Őőő, Orsi. – vágta el Ami a kezdődő veszekedést. – Mit csináltál a hajaddal? Most valahogy máshogy néz ki. – mondta csodálóan Ami, majd meg is fogta a haját.

-          Jaj, hát tudod… - kezdte Orsi a semmitmondó dumáját, de már nem is nagyon figyeltem rá.

A lányok egy ideig elvoltak ezzel a haj-témával, és amíg beszélgettek, észrevettem, hogy Tomi egyszer rám nézett. De mivel én a lányokat néztem, nem láttam, milyen az arckifejezése, csak feltűnt, hogy felém fordul. Én is felé fordultam, de mire láttam az arcát, ő már nem engem nézett. Pedig mit meg nem adtam volna, ha láttam volna, hogy néz rám! Annyira kíváncsi lettem volna rá, most mit gondol rólam, vagy hogy egyeltalán mi jár a fejében…

A palacsinták utolsó szemeit eszegették a többiek, én pedig elmentem fürdeni. A sok szövegelés után jól esett egy kicsit egyedül lenni, bár ha a gondolataimat beleszámítjuk, nem voltam igazán egyedül. Ismét a szürke rövid pizsim melett döntöttem, halványkék csipkével a szélén. Az enyhén göndör hajamat kissé összetúrtam, lemostam a sminkem, majd néhány percig bámultam a tükörképbe, és próbáltam kiolvasni az arcomból, hogy most mit is érzek igazán…