26. fejezet

A lélek tükre II.

Miért kell ennek így lennie? És miért pont velem történik ez meg? Annyi ember van a világon, miért pont én? – gondolkodtam a távolba meredve. Ismét Őrá gondoltam, ami bár hivatalosan nem megengedett, ilyen álmok után elkerülhetetlen. Felmerültek bennem azok a kérdések, hogy merre járhat, mit csinál, gondol-e rám… Bár erre a választ sejtettem, megkegyelmeztem magamnak, így nem szembesítettem magam most is a valósággal, inkább nem is gondoltam rá, mert úgyis tudtam az igazságot. Én már nem várok semmit Tőle, csak egy dolgot: hogy szálljon ki a lelkemből. Azt akarom, hogy eltűnjön. El akarom felejteni, soha többet nem akarom, hogy rá kelljen gondolnom. Hihetetlen, hogy ez ember mennyit változtathat egy másik életén. Őt teljes szívemből gyűlöltem, sosem bocsátom meg neki, amit tett velem.

Magamba néztem. Mégis mi lett belőled, Ditta? – kérdeztem magamtól. Visszagondoltam az egész életemre, hogy mióta megtörtént, mennyit változtam. És hogy mindezt Ő tette velem. Előtte sosem voltam ilyen gyűlölköző, nem viselkedtem úgy, ahogy manapság, nap mint nap. Hirtelen rájöttem, hogy gyűlölöm magamat, úgy, ahogy vagyok. Gyűlöltem a kinézetemet, az összes érzésemet. Meg akartam szabadulni mindentől egyszerre. De ennek kevés módját ismertem, így tehetetlenségemben sírva fakadtam. Már nem is emlékeztem, mikor sírtam utoljára, nagyon régen volt. Nem bírtam tovább a fájdalmat, és ráadásul még a térdemnek is annyi volt. A két kezemet egymásra kulcsoltam, feltettem a térdemre, az arcomat pedig beletemettem.

És ekkor az a bizonyos erkélyajtó kinyílott. Én ijedtemben felkaptam a fejemet. Tomika állt ott…

-          Ditta! – indult el felém, de előtte még ő is elbotlott a küszöbbe, bár ő ügyesebb volt, mint én. Becsukta maga mögött az ajtót.

Én nem válaszoltam semmit, csak reménykedve néztem rá. Vártam, hogy megmentsen. De a sötétbe nem láthatta, hogy sírok (sőt, igazából azt sem tudom, hogy tudta, hogy én ülök itt).

-          Te mit csinálsz itt? – kérdezte jó kedvvel. Szemmel láthatólag nem sejtette, hogy miért jöttem ide. Meg kellett erőletetnem magam, hogy válaszolni tudjak.

-          Semmit. - mondtam elcsukló hangon, majd az arcom visszatemettem a kezeim közé. Igyekeztem nem hangosan sírni, de anélkül nagyon nehezen kaptam levegőt, így muszáj volt néha megtörnöm a csendet.

-          Te sírsz? – kérdezte Tomika, de erre nem válaszoltam. Milyen kérdés már ez?! Azt hittem, Tamás visszamegy aludni, de ez helyett Még közelebb jött, és leült mellém, szorosan mellém.

Én felnéztem rá könnyes szemekkel, de nem szólítottam meg.

-          Mi a baj? – kérdezte olyan megértő hangnamban, amilyenben még soha nem hallottam beszélni. Erre megint nem tudtam, hogy mit feleljek. Egyszerűen minden baj volt, minden.

-          Minden! – adtam meg a választ, de a szó végére ismét elcsuklott a hangom. Valahol mélyen szerettem volna neki elmondani mindent, de most valahogy reméltem, hogy nem fog rákérdezni.

-          Tudod, amikor nekem rossz kedvem van, mindig igyekszem valami jó dologra gondolni. – mondta. A fejemet nekitámasztottam az ablaküvegnek. – Gondolj te is valami jóra!

-          De nem megy! – fakadtam ki, és már nem érdekelt, mennyire néz hisztisnek, hangos sírsásba kezdtem. Nem szándékoztam sajnáltatni magamat, de nem tudtam tovább visszatartani.

Ültünk a kövön egymás mellett, és Tomika egyszercsak átkarolt. Akkor karolt át először… Én a vállára tettem a fejemet, és reméltem, hogy kényelmes neki is. Nem akartam összekönnyezni a felsőjét, bár ha jobban belegondolok, az egyiknet már így is elintéztem. Eddig egymás mellett ültünk, de most felé fordultam, és átöleltem mind a két kezemmel, az arcomat a nyaka oldalához támasztottam.

-          Tamás, ne haragudj! – mondtam sírva, bár kissé érthetetlen volt, tekintve, hogy a fejemet a nyakához szorítottam.

-          Miért haragudnék? – kérdezte. Elenegedtem a kezeimmel, de csak azért, hogy felé tudjak fordulni. Igyekeztem a szemébe nézni, és meg is találtam a sötétbe.

Igen, a szemei. Tisztán láttam az arcát, lehet, hogy már ennyire hozzászoktam a sötéthez. Láttam a szemeit, azokat a csillogó, abrna szemeit. Egyenesen az enyémbe nézett. Válaszolnom kellett volna, de néhány másodpercig még csendeben maradtam, mert igyekeztem megjegyezni ugyanezt a pillantását. Hogy mikor majd évek után visszagondolok erre az estére, ezek a szemek ugyanilyen ragyogóan jelenjenek meg előttem. Majd mikor már úgy éreztem eleget gyönyörködtem benne, visszatértem a valóságba, majd megadtam a választ is:

-          A viselkedésemért. Tomi, sajnálom, ahogy ma viselkedtem veled, és ahogy alapból szoktam. – mondtam gondolkodás nélkül, szinte dőltek belőlem a szavak.

-          Ne kérj bocsánatot ezért, te ilyen vagy.

-          Nem! – mondtam, majd éreztem, hogy újabb könnyek csorulnak ki a szememből. – Nem, ez nem én vagyok! – mondtam, de folytatni már nem tudtam, egyszerűen nem tudtam abbahagyni a sírást. Tomika a bal kezével ismét átkarolta a vállam, a jobb kezét pedig a derekamra tette, így volt a legkényelmesebb az „ölelés” ülő helyzetben. – Sajnálom, amit délután mondtam neked, hidd el, hogy nem úgy értettem. – tettem hozzá, és Tamás elengedett, de csak azért, hogy szembe fordulhasson velem.

-          Tényleg, akkor hogy? Szerintem ezt nem lehet olyan sokféleképpen érteni. – mondta értetlenül, és kissé kíváncsian.

-          Hát, igaz, hogy azt mondtam, nem vagyunk barátok, de ez nem jelenti azt, hogy nem is akarok az lenni. – mondtam magam elé, de mikor végeztem a mondattam, ránéztem. Ő a távolba meredt, de mikor rá néztem, felvettük a szemkontaktust.

-          És most ezért sírsz? – kérdezte végül.

-          Nem, nem csak ezért. – mondtam, de hirtelen visszatértem ehhez a témához, mert nem akartam a többi dologra gondolni. – De szeretnék bocsánatot kérni, bár gondolom úgyis felesleges.

-          Ezt meg hogy érted, hogy felesleges? – kérdezte.

-          Hát úgy, hogy én ma, mikor megérkeztem, nem nagyon vettem észre, hogy különösebben nyomasztana. – mondtam, majd ismét átkaroltam a térdeimet, és a fejemet ismét ráfektettem, de most Tamás felé néztem.

-          Pedig hidd el, nem esett jól. – vallotta be.

-          Tamás, én tényleg sajnálom. – mondtam, majd ismét átöleltem. Erősen szorítottam magamhoz, és bár gondoltam, hogy lehet, hogy nem kéne ennyire kimutatni az érzéseimet, de egyszerűen nem bírtam magam visszafogni. És ekkor éreztem, hogy Tamás is átölel engem, enyhén megszorított, majd néhányszor végigsimította a kezét a hátamon, végül halkan hozzátette:

-          Semmi baj, Ditta.

Éreztem a megkönnyebbülést, a boldogságot. A szenvedésnek vége volt, legalábbis egy időre. Nagyon hálás voltam Tominak. Egy kis idő múlva elengedtük egymást, és mindketten a távolba meredtünk.

-          Hogyhogy felébredtél? Te sem tudtál aludni? – kérdeztem, és nagyon jól esett valami abszolút valóságközeli témáról beszélni.

-          Nem, valaki feldöntött egy széket. – fordult felém Tamás, mire nevetésben törtem ki. Ő is mosolygott felém, majd egy kis csend következett.

-          Köszönöm. – mondtam alig halhatóan.

-          Mit? – fordult felém Tamás, és valahol a lelkem mélyén örültem neki, hogymehallotta. Én továbbra is csak magam elé néztem. Kezdett hajnalodi, egyre világosabb lett. Ismét elgondolkodtam a válaszon. Annyi mindent köszönhetek neki. Kijött utánam, megvigasztalt, megbocsátott, nem hagyott magamra. De az összes dolgot nehéz lett volan felsorolni, ezért csak ennyit mondtam:

-          Azt, hogy megnevettettél. – néztem rá, és az arcán láttam, hogy ő is pontosan érti, mire gondolok.

Talán Tamás nem is sejti, mennyit tett értem akkor éjszaka, hogy vajon mi történhetett volna, ha nem jön ki hozzám. De ő kijött, és megmentett. És ennek a súlyát talán csak én érzékelem, de lehet, hogy ő is teljesen tisztában van vele…

Egy idő után elindultunk vissza a szobába.

-          Hé, ez az én pulcsim? – mutatott Tomi a felsőmre.

-          Izééé… - mosolyogtam felé, majd botlás nélkül átléptem a küszöböt. – Ez egy hosszú történet…