29. fejezet

Ami története

-          Ők már elmentek, szóval akár mehetnénk is. – mondtam, amint visszaértem.

-          Okés, akkor indulás! – mondta Ami, majd felkaptuk a táskánkat, Tomi pedig igyekezett a mobilját a zsebébe tömködni, de nem fért teljesen bele.

-          Eltegyem neked? – ajánlottam fel kedvesen. Tomi először nem értette, mire gondolok, de vetettem egy pillantást a mobilra, így lesett neki.

-          Ja, igen, ha nem gond.

-          Dehogyis, add csak ide! – mondtam, majd betettem az enyém mellé. Aminak hála nem raktam a zsebembe én sem.

Kiértünk az ajtón, és rögtön a szemünk felé tettük a kezünket, mert annyira tűzött a nap. Mindenki feltette a saját napszemüvegét, majd tovább indultunk.

-          Na, itt forduljunk le jobbra, és elvileg itt lesz egy tökjó étterem. – mondta Ami, a térép mögül.

Leforultunk, és meg is találtuk. Kiültünk a teraszra, és éppen lecsaptunk az egyetlen megüresedett helyre. Sokan ebédeltek, ezért feltételeztem dél körül járhat az idő. A székpárnák és az asztalterítő is narancsárga volt, nagyon tetszett. A pincértől Ami rendelt, ami nem ment valami könnyen. Mivel szlovénül egyikőnk sem beszél, ezért Ami próbálkozott az angollal, de a pincérnek nagyon nehezen magyarázta el, mit szeretnénk, ezért aztán le kellett egyszerűsítenünk, így mind a négyen spagettit kértünk.

-          Ami, te amúgy honnan származol? – kezdte a társalgást Tomika.

-          Én? Szegeden születtem, és aztán Pestre költöztünk. – válaszolta Ami, akit láthatólag meglepett, hogy Tomika érdeklődik iránta.

-          És mikor költöztetek? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.

-          Mikor tizenhárom voltam, pont befejeztem az álltalánost.

-          Akkor az időzítés jó, nem? – kérdezte tovább Tomi.

-          Hát, én eleinte nem nagyon örültem a költözésnek. – válaszolta Ami, majd tekintetét az asztalra szegezte. Tominak feltűnt, hogy nem szeretne erről beszélni, de Orsi láthatólag nem vette a lapot.

-          Tényleg? Hogyhogy? – kapcsolódott be.

-          Hát… - szegezte Ami a tekintetét ismét az asztalra, majd halkan befejezte a mondatot. – A szüleim elváltak, mikor tizenhárom voltam.

-          Komolyan? – bukott ki belőlem minden gondolkodás nélkül a kérdés, majd beszéltem tovább megdöbbentségemben. – De hát nem is mondtad!

-          Tudom… - mondta Ami, és látszott, hogy nagyon kínos neki ez a téma, de nem hagyhattam annyiban. Mérsékeltem a hangerőmet, majd folytattam:

-          De hát miért nem tudtam róla? Mióta vagyunk már barátok, és nem mondtad el?

-          Hát, nem is kérdezted.

Úristen! – képedtem el magamban. Amival már régóta barátok vagyunk, de ilyen dolgokat nem tudunk egymásról? Pedig azt hittem ismerjük egymást, de ilyenekről valamiért sosem esett szó. Azt se tudtam, hol született, mindig pestinek hittem.

-          És nem szeretted volna elmondani? – kérdeztem végül.

-          Hát, eddig még senkinek sem mondtam el, most mondom először nektek. – mondta, majd egy erőltetett mosoly terült szét az arcán.

-          Tényleg? – kérdezte Orsi.

-          Ja nem, Peti tudja, de amúgy ti vagytok az utána következők. – mondta Ami, és látszólag jobb kedve lett, hogy Petire gondolt.

-          És Tomi, te fehérvári vagy, igaz? – kérdeztem felé fordulva, majd a hajamat átcsaptam a vállam mögött, hogy ne lógjon az asztalra. A pincér ki is hozta a spagettinket, és mindenki nekilátott.

-          Nem, igazából Várpalotán születtem.

-          Tényleg? Én mindig fehérvárinak hittelek.

-          Hát életem nagy részét ott is éltem le, de aztán felköltöztem Pestre.

-          Jó étvágyat! – szakított félbe Orsi.

-          Köszi, viszont. – feleltük kórusba, és hirtelen úgy éreztem, mintha Orsi lenne az ovónéni, mi pedig az ovisok.

Az ebéd összeségében finom volt, csak senki nem azt ette, amit eredetileg akart. Legközelebb szlovén szótárral fogok készülni. Orsi fizetett, és elindultunk a városközpont felé.