31. fejezet

Hattyúk

Még szerencse, hogy a kalapomat nem most vettem meg, a végén még abból is lenne mindenkinek. – gondoltam, amíg a sorban álltunk. Aztán mikor kimentünk, fel is tettük a fejünkre, bár nem nagyon ment a ruhánkhoz, de most nem zavart. Tomi a bolt körül sétálgatott fel-alá az utcán, és mikor észrevettük éppen fényképezkedett.

-          Sziasztok! – köszönt oda Tomi, mikor mellé léptünk, és persze velünk is csináltak képeket, és alá is írtam egy tökjó táskát.

Mikor elkészültünk, Tomi alaposabban is szemügyre vett minket, és kiszúrta az egyenkapalokat is, bár én nem értettem, miért is vettem meg.

-          Na, mit szólsz? – kérdezte Orsi, majd a kezét a kalapjára tette, és mosolygott.

-          Hú, hát erre megérte várni! – mondta lenyűgőzötten Tomi, amin mindhárman mosolyogtunk.

Ha már ott voltunk, csináltunk egy szalamakalapos képet is, Tomi is beállt, méghozzá mellém… Aztán tovább sétálgattunk, és az út hirtelen lejteni kezdett, így le lehetett látni a végére. Mikor megláttuk a kilátást, elállta a lélegzetünk is.

-          Hű! – mondtam röviden összefoglalva a véleményemet!

-          Ez nagyon szép hely! – mondta Ami is.

És nem is hazudott, a hely tényleg gyönyörű volt. Egy nagy tó volt látható, csodásan kék vízzel. És a tóban volt egy nagyon kicsi sziget, amin egy templom állt, a vizen csónakokkal eveztek a sziget irányába minden oldalról. Az országút elvált, és a tavat is körbe lehetett sétálni. Körülötte éttermek, és kisebb boltok álltak. Sok ember sétálgatott, vagy csak ült a parton. Megszaporáztuk a lépteinket, hogy előbb odaérjünk, aztán leültük egy padra, ami a tó mellett állt.

            - Hát ide megérte eljönni! – mondta Orsi.

Néhány hattyú úszott közelebb hozzánk.

-          Van valakinél valami kenyérszerűség? – kérdeztem.

-          Hát, nálam van egy szendvics. – mondta Ami, és előkereste a táskájából.

-          Miért hoztál szendvicset? – kérdezte Tomi értetlenül.

-          Pont az ilyen esetekre! – mosolygott Ami, majd a zsemléből kivette a parizert, és négyfelé tépte, és mindenkinek adott egy-egy darabot. felálltunk a padról, és leültünk közvetlenül a tó mellé, és kis darabokat dobáltunk. Egyre több hattyú úszott felénk.

-          Csinálok rólatok egy hattyús képet! – mondtam, majd felálltam, és előkerestem a fényképezőt.

-          Rendben! – mondta Orsi, majd mindhárman hátra fordultak.

-          Okés, kész! Csinálok külön-külön is, rendben?

-          Persze! – mondta Ami. Ő volt az első, a többiek arrébb mentek, a háttérbe rengeteg hattyú úszkált, Ami pedig előtte mosolygott a szalmakalapjában.

-          Tomi, te jössz! – mosolyogtam felé. Tomi a lehető legőrültebb pózba állt be, és persz mindenki nevetett rajta.

-          Kész van, Orsi! – mondtam unottan. Majd gyorsan csináltam valami képet, elég elmosódott lett, de azért nem volt olyan vészes, többet nem csináltam.

-          Ditta, most te jössz! mondta Orsi, majd odajött a gépért.

-          Oké! – mondtam, majd levettem a kalapomat. Leguggoltam, a kezeimet keresztbe kinyújtottam a térdemen, és vártam, hogy Orsi elkészítse a képet.

-          Rendben, akarsz Amival meg Tomival is?

-          Hmm, miért is ne? – mosolyogtam. Ami odaállt mellém, és egymás egymás vállát kapoltuk át, és a lehető legjobban mosolyogtunk, naggyából az egész fogsorunk kinnt volt.

-          Hihi, ez kész. – nevetett Orsi. – Tomi, te jösz, gyerünk!

Tomi odaállt mellém, és kicsit izgultam is, hogy sikerül majd a kép. Biztos voltam benne, hogy Tomi valami őrültséggel áll elő, de csak átölelt, és szó nélkül mosolygott. Olyan furcsán éreztem magam. Gondoltam, átölelelem én is, de az olyan mintha egy pár lennénk. Így viszont olyan, mintha valami rajongóval fényképezkedék. Na, mindegy – gondoltam, de mielőtt még mosolyt erőltethettem volna az arcomra, Orsi megszólalt:

-          Kész!

-          Hadd nézzem meg őket!

-          Nemár, otthon megnézed, menjünk tovább, én már meguntam. – mondta Tomi.

-          Dedikálásokon meg koncerteken órákig bírsz fényképezni, de itt nem? – kérdeztem, és felé mosolyogtam.

-          Nem az, csak sok a látnivaló, az idő meg szalad! – mondta Tomi, majd a kezére mutatott az óra helyére, de most nem volt rajta óra.

-          Orsi, hadd nézzem már azt a képet! – mondtam, majd szinte kitéptem a kezéből a fényképezőt, és amíg behoztam a képeket, körém győltek, hogy ők is lássák, még Tomi is.

De amikor a gép kiadta a legutoljára készített képet, mindenki hagos röhögésbe kezdett, és ez még perceken át így ment, a végén már alig kaptunk levegőt. Volt, hogy abbahygtuk, de aztán kedtük előről. A kép elég közeli lett, szóval semmi hattyú, kb derékig vagyunk benne. Tomi aranyosan mosolyog, és ölelget, míg én a homlokomat ráncolom, és értetlenül, eltöprengve nézek a gépbe. Oké, talán nem kellett volna azon gonolokoznom, miért ölelget Tomi úgy, mintha valami rajongó lennék.

-          Töröljétek ki! Könyörgöm! – mondtam két nevetés között. Oké, hogy most vicces, de azért nem mindig fogok így ránézni.

-          Viccelsz? Dehogy töröljük! – mondta Tomi, majd a kezébe vette a fényképezőt, még mielőtt akcióba lendültem volna.

-          Nemár, csináljunk egy másikat! – könyörögtem, de Tomi ismét a képre nézett, majd természetesen előtört belőle a nevetés. - Tomi, légy szíves hagyd abba! – próbáltam fegyelmezni, de nem sokon múlt, hogy belőlem is kitörjön a nevetés.

-          Ditta, ezt nem törölhetjük ki! – mondta nevetve.

-          Jó, de csináljunk egy másikat! – mondtam, és én is meglepődtem saját szavaimon.

-          Másikat akarsz? – kérdezte Tomi, majd a fényképezőt Ami kezébe nyomta, és az egyik kezét a hátamra tette, a másikat a térdhajlatomra, és hirtelen felemelt, én meg csak sikogattam, mert annyira meglepődtem. A két kezemet először Tomi nyakán kulcsoltam össze, aztán amennyire tudtam hátradőltem, és széttártam a kezeimet, és mindkettőnk arcán óriás mosoly terült szét.

-          Okés, kész! – mondta Ami, majd Tomi megpörgetett egyszer, és letett. Mindketten nevettünk.

-          Na, elégedett vagy, Ditta? – kérdezte mosolyogva.

-          Hmm… Talán. – mondtam mosolyagva én is.