33. fejezet

A majdnem vacsi

Az idő úgy eltelt, hogy mire visszaértünk a szállásra, már fél hat is elmúlt. Fel sem tűnt, hogy mennyi időt töltöttünk a parton, körülbelül délben mehettünk ki. Kilenckor fellépés, egy órával előtte már ott kell lennünk. Volt még három és fél óránk, de ez alatt meg kellett vacsorázni, vissza kellett menni a kalapért, és persze a legnehezebb felaldat: el kellett dönteni, mit veszek fel. Még nem találtam ki, de Ami majd biztos segít. Plusz rendbe akartam szedni a magam, megmosni a hajam, ilyenek. A turné első fellépése, hú, de izgalmas!

-          Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én már nagyon éhes vagyok! – monta Ami, miközben ledobta a táskáját az ágyra, és a szalmakalapnak igyekezett valami helyet találni.

-          Egyetértek! Van itthon valami? – kérdzte orsi, majd a konyha felé vetett egy kérlelő pillantást, mintha attól megtelne étellel.

-          A-a, töküres. – mondta Tomi, majd a csapból engedett egy pohár vizet.

-          Hé, Daniék mondták, hogy vacsorázzunk együtt! – jutott eszembe. – Átmegyünk?

-          Persze! – mondta Ami, majd rohant is az ajtó felé. A többiek is, és amire elértünk a nyolvannégyes szobához, már szinte futóversenyt rendeztünk a folyosón, annyira éhesek voltunk.

-          Nem futunk! – kiabálta Tomi, majd begyorsított, és átvette a vezetést, így ő ért elsőre az ajtóhoz, én voltam a második, orsi a harmadik, Ami pedig az utolsó, pedig valószínűleg ő vaol a legéhesebb. Az ajtón kezdtünk dörömbölni, ami már kissé illetlen volt, de az éhség már urrá lett rajtunk. Végül kinyílt az ajtó.

-          Sziasztok! – köszöntött Lara, a háttértáncos, akin egy feszülős dressz volt, nyílván a táncosruhája.

-          Szia! – mondtuk egyszerre, de még mielőtt bárki is rátámadott volna, hogy engedjen már be, átvettem a szót.

-          Azt mondtad, vacsorázzunk együtt, hát most itt vagyunk! – mondtam lelkesen. – Ugye még nem ettetek?

-          Hát az igazság az, – kezdte Lara, és már mindenki számított rá, hogy mi következik – hogy épp jókor jöttetek, kábé egy perce készült el a vacsi.

-          Hú de jó! – fújtuk ki magunkat megkönnyebbülve.

-          Ő, jól vagytok? - kérdezte mosolygogva.

-          Igen! – mondtam, majd leelőzve Tomit bementem a szobába, és a többiek is utánam, Tomival bezárólag (rájött az udviraskodhatnék).

A szoba ugyanolyan tágas volt, az ülőgarnitúrák és fotelek is ugyanolyanok voltak, csak nem fehér, hanem zöld. Itt is rengeteg virág volt, a szoba színei is hasonlított a miénkre: fehér és zöld kombinációja, csak éppen minden fordítva. Itt a falak voltak fehérek. Elhelyezkedtünk a fotelekbe, Zolit az ágyon találtuk, és Lara kiment az erkélyre, és mikor visszajött, a testvére is ott volt.

-          Sziasztok, Bea vagyok! – mutatkozott be, és köszönött minket.

-          Szia! – köszöntünk egyszerre, bár nem túl kedvesen, már nagyon vártuk a kaját.

-          Amúgy Dani hol van? – kérdezte Ami.

-          Ó, hát ő csinálja a vacsorát! – mondta Lara.

-          Sziasztok! – kiabált ki a konyhából.

-          Hú, mi lesz a vacsi? – kérdeztem izgatottan.

-          Rántott tök! – kiabált ki Dani ismét a konyhából.

-          Fúúúj! – vágtuk rá Tomival egyszerre, de aztán amint észbe kaptunk, befogtuk a szánkat, ez mégiscsak nagy illetlenség volt. – Úgy értem, - próbáltam menteni a menthetőt – én nem igazán szeretem. – fejeztem be. Tomi hevesen bólogatott, jelezvén, hogy egyetért, de nem akar megszólalni.

-          Hát, sajnos más nincs málunk, nagyon sajnálom, ha ez nem felel meg a hölgy ízlésének. – kezdte a piszkálódást Zoli az ágyról.

-          Miért, szerintem nincs semmi baj vele, én szeretem. – nyilvánított véleményt Ami is, csakhogy oldja a feszültséget.

-          Igen, nekem sincs semmi bajom vele. – helyeselt Orsi is.

-          Rendben, de én nem szeretem, ha nem haragszatok, én eszek valahol máshol. – próbáltam udvarias lenni. Eszembe jutott, hogy előadhatnám a „nem is vagyok éhes” dumát, de azután, ahogy beestünk a szobába, ez valószínűleg hiteltelen lenne.

-          Dehogy, menj csak. – mondta szomorúan Lara.

-          De biztos hogy nem haragszatok? – kérdeztem, mert én is éreztem, hogy ez bunkóság.

-          Dehogy, mnj már! – zavart ki a szobából Zoli, és bár visszaszólhattam volna, de inkább csak gyorsan kimentem.

A folyosóra lépre észrevettem, hogy a végén is van egy erkély, eddig nem is figyeltem. És bár nagyon éhes voltam, most úgy éreztem, ki kell mennem, és csak úgy körülnézni. El is indultam, az ajtó nyitva volt. Gyönyörködtem a kilátásba, még mindig világos volt, hat óra körül járhatott az idő.

Mikor már úgy éreztem, kigyönyörködtem magam a látványba, elindultam visszafele a szobánkhoz. Volt nálam kulcs, így be tudtam menni. Mikor benyitottam, bennt sötét volt. furcsa, nem emlékeztem rá, hogy befüggönyöztünk volna. Gondoltam, kimegyek enni valamit, és megveszem a kalapot is. Összepakoltam gyorsan a táskámba, és beugrottam a konyhába egy pohár vizért. De amikor felkapcsoltam a villanyt, a szobában állt egy ember velem szemben.

-          Áááá! – sikítottam.