34. fejezet

Meglepetések

-         Úr Isten, Tomi, a frászt hoztad rám! – mondtam dühösen, amink abbahagytan a sikítást. Tomi persze elégedetten nevetett. – Mit keresel te itt? – szegeztem neki a kérdést.

-         Hát, mivel hogy én sem szeretem a rántott tököt, utánad leléptem én is.

Kellett nekem kimenni az erkélyre…

-         Klassz, és most már nem vagy éhes? – kérdeztem felé fordulva.

-         De, ezért – terült szét a győztes mosoly az arcán – meg vagy hívva egy vacsorára!

Hogy micsoda?! Magától Fluor Tomitól kaptam vacsorameghívást? Na, ezt se képzeltem volna soha!

-         Hű, és hova? – kérdeztem.

-         Azt te döntöd el. – hagyta rám, és kérdően nézett rám, várva a válaszra.

-         Hát köszi, de én még el akartam ugrani egy kalapért is. – mondtam neki.

-         Oké, hát ha nem zavarlak, elkísérhetlek oda is. – ajánlotta fel.

-         Rendben, megegyeztünk! – mondtam, majd egy pacsit dobtunk a levegőbe.

Tomi bezárta az ajtót mögöttünk, és elindultunk lefelé, kiléptünk az utcára.

-         Van kb két óránk, de előbb vissza kéne érni! – mondtam Tominak.

-         Okés, merre menjünk? – kérdezte, majd körülnézett.

Na, ez jó kérdés. Elgondolkoztam rajta, vajon milyen helyet kellene választanom. Nem akartam elit étteremeket megjelölni, az túl félreérthető lenne. Eszembe jutott, hogy mikor jöttünk visszafele, láttam egy hot dogost. Bár nem volt a kedvenc kajám, ez olyan „haveri-vacsora” lenne, ráadásul innen közel is van.

-         Menjünk hot dogot enni! – ajánlottam fel.

-         Jaj, ne már! Azzal sosem lakunk jól!

-         Majd meglátjuk, mennyit bírsz megenni! – viccelődtem.

-         Hot dog evő verseny? – nevetett Tomi.

-         Szó sem lehet róla! egynél többet nem tudok megenni! – tilktakoztam.

-         Oké, akkor menjünk. – mondta Tomi, majd elindult jobbra, de én megfogtam hátul a felsőjét, és visszarántottam.

-         Arra! – mutattam bal felé.

El is indultunk, hamar odaértünk, útközben beszlgettünk is. Tomi megrendelte a kaját, könnyebben ment, mint az ebéd. Én egyet kaptam, Tomi hármat.

-         Jó étvágyat! – mondtam.

-         Köszi, neked is. – mondta Tamás, majd mindketten nekiestünk a sajátunknak, már nagyon éhesek voltunk.

-         Izgulsz a fellépés miatt? – kezdtem bele valami aktuális témával.

-         Hmm, nem is tudom. Kimondottan nem szoktam parázni meg izgulni miatta, csak már alig várom, hogy végre fellépjek. És te?

-         Én is így vagyok. Az első állomás talán az egyik legfontosabb.

-         Nézd! – mutatott Tomi a tó irányába. Mivel a lejtős út tetején voltunk, leláttunk az aljáig, és a tó mellett már a színpad készen is állt, és már egyre többen gyűltek oda, csak hogy az első sorokban állhassanak.

-         Hű! – csodálkoztam. Erre nem nagyon jártak emberek, így nem is kellett autógrammot osztogatni.

-         Ráadásul tökjó időnk lesz! – tette hozzá Tomi.

-         Aha! – helyeseltem, majd azon gondolkoztam, miről beszélhetnék még. De nem jutott eszembe semmi, viszont amíg én megettem az egy hot dogomat, Tomi mind a hárommal végzett.

-         Hú, jól laktam. – törölte meg a kezét Tomi.

-         Gondoltam. – mosolyogtam én is. – Mehetünk?

-         Aha. – mondta Tomi, majd felállt, és elindultunk.

-         A bolt nincs messze. – mondtam valamit, hogy megtörjem a csendet.

-         Tudom, én is ott voltam. – mondta Tomi, majd témát váltott. – Felhívtam anyukámat, és tökjó volt beszélni vele. Jó érzés, hogy büszke rám.

Én mosolyogtam, de nem tettem hozzá semmit.

-         És te beszéltél velük? – forult felém Tamás.

-         Ő, hát – próbáltam kitaláln valamit, de végül az igazságot mondtam. – Fel sem hívtam őket.

-         Tényleg? – kérezte meglepetten Tomi. – Miért, nem vagytok jóba?

-         De, de. – biztosítottam. – Csak valahogy… nem volt időm. – nyögtem be a legtrébb kifogást.

-         Hát, most van. Hívd fel, biztos örülnének.

-         Hát, nem is tudom… - kezdtem el tűrködni a hajamat. – Most nem.

-         Na, gyerünk! – bíztatott Tomi.

-         Azt mondtam nem! – emeltem fel a hangomat.

-         Oké. – nézett rám Tomi, mintha valami őrült lennék.

-         Na, itt is vagyunk! – mondtam témát váltva, kicsit vidámabban. – Bejössz te is?

-         Inkább megvárlak itt. – mondta kedvetlenül.

-         Jaj, ne már! Segíts választani! –kérleltem, majd megogtam a kezét, és berángattam. A boltba csak néhány ember volt, csináltunk pár képet. Végül odaértünk a kalapokhoz.

-         Na, melyikre gondoltál? – kérdezte Tomi

-         Hát nem is tudom, te melyiket ajánlod? – kérdeztem felé mosolyogva.

-         Hmm… - nézelődött Tomi. – Ezt! – mutatott egy fényes pirosra.

-         Á, ez nem igazán az, amit elképzeltem. – vallottam be.

-         Na és ez? – nyújtott felém egy feketét, amin egy piros szalag volt.

-         Hát, szerinted ez illik ide? – mutattam a szalagra.

-         Biztos. – hagyta rám Tomi.

-         Jaj légyszi segíts már! – kérleltem.

-         Oké, szerintem vedd meg, úgyis a fellépésre kell, ésútközbe eldöntöd, kell-e a szalag. Ha nem, bedobod a rajongóknak.

-         Hé, ez nem is rossz ötlet! – néztem rá csodálkozva.

-         Na látod! – örült Tomi az elismerésnek.

A kasszához értünk, és a táskámab kerestem a pénztárcám.

-         Hagyd csak! – mondta Tomi, majd kifizette a kalapot.

-         Tomi, ne már!

-         Ugyan, ajándék. – mosolygott.

-         Hadd fizessem ki! – erősködtem.

-         Tedd csak el. – mondta Tomi, és bár nem tudom mivel érdemeltem ki, most nem ellenkeztem.

-         Köszönöm. – néztem rá, majd a fejembe tette a kalapot, és elindultunk haza.