36. fejezet

Az első…

Nagy levegő, ki és be. Szem becsuk, aztán kinyit. A feladatra koncentrálok. Egy utolsó pillantás vissza. Ami, Orsi és Tomi engem néz, mosolyogva integetnek, és hessegetnek fel a színpadra. Akkor kezdjük!

- A színpadon Ditta! – konferált fel egy nő, legalábbis valószínűleg ezt mondta, mert csak a nevemet értettem meg belőle. Hangos sikítás hallatszott, én bekapcsoltam a mikrofonomat, majd lazán felugrottam a színpadra Ami zöld tornacipőjében.

- Sziasztok! – köszöntöttem lelkesen a közönséget, akik tényleg nagyon sokan voltak. Előrefutottam, a színpadról megfogtam a kezüket. – Na kezdjük el! – mondtam, majd jött is a zene.

A közönség nagyon lelkes volt. Énekelték velem a szöveget végig, kívülről tudták az összes szöveget. Mialatt énekeltem a szöveget, és futkostam a színpadon, meg a hosszú hajamat dobáltam, elgondolkoztam.

Hogy lehet ezt a zenét ennyire szeretni? Hiszen a teljes tartalmát csakis én érthetem. Én mentem keresztül a dolgokon. Ők nem is tudják pontosan miről énekelek. De mégis, minden arcon ugyanaz van: mintha mikor hallanák a zenémet, ők is pont ugyanazt éreznék, mint amit én. Lehetséges ez egyeltalán? Valaki tud pontosan ugyanúgy érezni, mint én? Szerintem a dolgokat mindenki másképp éli meg, de mégis, ha körülnézek, minden arcon ugyanazt látom: minthacsak ugyanazt élték volna meg, amit én. Mintha ez már nem is az én történetem lenne, hanem a mienk. Lehetséges ez? Ennyi összetört szív egy helyen? Igen, hasonlítanak rám. A történet ugyanaz: valami nagy csalódás érte őket, amit teljesen felesleges ragozni, mert senki sem érti meg, hogy ami történt velük, hogy élték meg. És most a zenébe menekül. Itt keresi a megnyugvást, a vigaszt, a békét. Az erőt. Mindenki olyan erősnek látszik, mert a zene azzá teszi. Nem könnyű úgy énekelni egy utálkozó számot, hogy el is hidd azt, ami a szádon kijön. Vajon igaz? Mindenki utálja azt, akihez most a saját szíve mélyén szól a dal? Érdekes, hogy minden ember külön egyéniség, mégis van a történetünkben valami hasonlóság, és ez köt össze minket.

Miközben énekeltem, próbáltam tartani a kapcsolatot a közönséggel, hogy mindenki személyesebbenk vagy közelibbnek érezze a koncertet. Sokszor néztem az emberek szemébe, mosolyogtam ha megálltam egy-egy helyen, mert a koncertjeim általában elég energikusak, igyekszem a lehető legjobban kihasználni a színpadot. És a számok hangulatához eleve is ez illik. Ezek nem olyanok, amiket elő lehet adni egy széken ülve egy gitárral vagy egy helyben állva előttem egy mikrofonnal. Aztán miután elénekeltem az utolsó dalt is, a közönség visszatapsolt, és énekeltem még egy ráadás dalt, majd elköszöntem tőlük, és lementem a színpadról, egyenesen a sátorba.

Ami és Orsi nem voltak szemelőtt, biztos együtt beszélgetnek valahol. Viszont Tomi ott várt rám. Mindenki més jött-ment, tették a dolgukat, takarították a színpadot, őrizték a bejáratokat, meg ilyenek. Senki nem figyelt ránk.

- Szia! – köszöntöttem átszellemült mosollyal. Még lélekben a színpadon voltam.

- Na, milyen volt? – kérdezte Tomi, akin az izgalom legapróbb jeleit véltem felfedezni.

- Fantasztikus! – mondtam még mindig hatalmas mosoly kíséretében.

- Lelkes a közönség? – kérdezte Tomi.

- Aha, nagyon! – áradoztam.

- Akkor biztos jó lesz! Mindjárt én jövök! – jelentette be Tomi, mintha én nem tudnám.

- Izgulsz? – néztem végig rajta.

- Nem kimondottan, inkább csak várom, hogy hadd menjek már fel! – mondta Tomi, és a mondat végén bemutatta az „operahangját” is. Én egy mosollyal díjaztam.

- Tomi, te jössz! szólt be Orsi valahonnan, de nem láttuk, valami fontos dolga lehetett.

- Sok sikert! – kívántam neki őszintén.

- Köszi! – mondta Tomi majd elindula a színpad felé.

Én csak néztem utána, ahogy megy.

- Ditta! –fordult vissza hirtelen.

- Mi az? – kérdeztem csillogó szemekkel.

- Amúgy nagyon jó voltál. – mondta Tomi, majd egy puszit adott az arcomra, és felsietett a színpadra.

Várjunk csak, adott egy puszit? És azt mondta, hogy jó voltam? Ez biztos csak egy baráti puszi volt, de olyan váratlanul ért. Miért kaptam én puszit tőle?