38. fejezet

Dönteni

Mikor kiszálltunk az autóból (útközben egy szót sem szóltam), csak akkor tűnt fel, hogy már sötét van.

-          Na, akkor gyorsan összepakolunk, és negyed óra múlva találkozunk a busznál, okés? – fordult Orsi Daniék felé. A koncerten fel sem tűntek, hogy ott vannak, pedig ők is a színpadon voltak, azon a színpadon, ahol én csak Tamást láttam…

-          Rendben! – egyeztek bele, majd felmentünk a saját részünkbe, és bár erős volt a készteteés, hogy befeküdjek az ágyba, most nem tehettem.

Szó nélkül dobáltam bele az ágyamon vagy asztalon maradt cuccaimat, amíg Orsi Amit igyekezett szóval tartani, de éreztem, hogy Ami észrevette, hogy valami nincs rendben. De most nem vágytam arra, hogy megvigasztaljon. Aztán láttam a szemem sarkából, hogy Tomi is vet rám egy pillantást, ezért kimentem a fürdőbe szó nélkül, hogy ott is összeszedjem a saját cuccaimat. Aztán megláttam a csap mellett a fényképezőt. Nem tudtam, hogy kerülhetett oda, biztos Ami itt hagyta még koncert előtt.

Bekapcsoltam, hogy visszanézhessem a képeket. Sok pillanatkép volt, néhány kalaposat is találtam, és aztán megláttam a hattyúsokat is. Már ki is ment a fejemből, pedig még egy napja sem volt. A képen Tomi felemelt engem, én átöleltem a nyakát, és mindketten nagyon vidáman mosolyogtunk, bár kissé erőltetett volt, ezzel ment át a vicces kategóriába.

De én most nem tudtam nevetni rajta, éppen ellenkezőleg: ismét elkezdtem sírni. Két nap alatt kétszer, egyre jobban haladok – gondoltam gúnyosan. Látod, Ditta? – folytatta a belső hangom. – Látod, mit tett veled? Már megint miatta sírsz! Mi szükséged rá? De ekkor megszólalt a másik felem is. Nem miatta sírok. hanem mert kellenek nekem ezek a hülye elhatározások! Miért olyan nagy baj, ha változok miatta? A régi Dittába mi olyan értékes?

Már éppen kezdtem volna belemerülni a veszekedésbe, és el kellett volna döntenem, kinek a pártjára állok – ami tiszta hülyeségnek hangzik, mivel mindkettő én voltam, vagy ilyesmi. De valaki benyitott a fürdőszobába. Én, mikor hallottam az ajtót, nem tudtam jobbat kitalálni, a kezemet az arcom elé tettem, hogy azzal takarjam el magamat, mert könnyes volt a szemem. Ha nekiálltam volna törölgetni, úgy feltűnő lett volna. Mondjuk így is az volt…

-          Ditta! – hallottam Tomika hangját. Na tessék, persze, hogy pont ő…

-          Mivan? - fordultam felé. Szemmel láthatólag jó kérdést tettem fel, elgondolkozott egy kicsit a válaszon.

-          Jól vagy? – nyögte ki végül.

-          Csodásan! – mondtam gúnyosan, majd néhány cuccomat bedobáltam a táskába.

-          Mi a baj? Nem úgy sikerült a fellépés, ahogy szeretted volna? – kérdezte ugyanabban a vigasztaló hangnemében, mint amit az erkélyen használt.

-          Nem. – töröltem meg a szememet, és igyekeztem összeszedni magamat. Pillanatnyilag nem tudtam volna megindokolni pont neki, hogy mi is a baj. – Nem, a koncert jó volt.

-          Akkor? – kérdezte Tomi, majd még mindig kissé aggódva és kíváncsian nézett rám.

-          Semmi, tényleg semmi. – mondtam, majd végignéztem rajta.

Tomi ott állt, engem nézve, és tényleg kíváncsi volt rám. Nem kedvességből kérdezte, hanem tényleg érdekelte. És én el akartam felejteni azt az estét, és hogy milyen kedves velem? ez lehetetlen. És miért is kéne? Itt áll velem szemben, együtt vagyunk, kell ennél több? Mi lehet ilyenkor a baj?

-          Biztos? – kérdezte Tomi, és mintha arra várt volna, hogy meggyőzzem, így az igazat akartam mondani.

-          Hát, eddig volt, de most már nincs. – mondtam, majd mosolyogva ránéztem, és rájöttem, hogy ez iszonyú nyálasan hangzott. Muszáj volt hozzátennem valamit, mert így elég kínos volt. A pillantásom a szempillaspirálla esett, amit az imént dobtam be a táskába. – Mert megtaláltam… ezt. – vettem ki, és megmutattam Tominak.

-          Te tényleg azért sírtál, mert nem találtad a szemceruzádat? – kérdezte értetlenül.

-          Ez egy szempillaspirál, Tomi. – világosítottam fel.

-          És ezért sírtál? – tért a lényegre a Tomi. – Ditta, ezért nem kell sírni! – nevetett ki.

-          Jó, neked meg nem kéne kopogás nélkül rányitni valakire a fürdőszobában. – mondtam.

-          Ez igaz, de már el kell mennem vécére, bocsi! – nevetett Tomi, majd megfogta a két karomat, és próbált kitessékelni a fürdőből. Arra gondoltam, mennyire lehet sürgős neki, ha képes „kilökdösni” a szobából.

-          Jaj, várj, még ezt itt hagytam! – nyúltam egy felsőért.

-          Ditta, menj már! – mondta Tomi, majd már igencsak megkínzott fejet vágott.

-          Jólvan na. – mondtam nevetve, majd magára hagytam Tomit, és mosolyogva tértem vissza a szobába.