39. fejezet

Új barát

Miután becsuktam az erkélyajtót, csak akkor esett le, hogy nem estem el a küszöbben. A rengeteg ruhámat csak beszórtam a bőröndömbe, nem érdekelt, mennyire gyűrődik össze. Ami és Orsi még mindig egymással beszélgettek, a bőröndjeik indulásra készen álltak.

- Na, hogy álltok? – kérdezte Ami.

- Egész jól, én azt hiszem kész is vagyok. – mondtam, mikor nagynehezen behúztam a cipzárt a bőröndömön. – És ti?

- Mi beraktunk mindent, sőt, a konyha is rendben van. – jelentette ki büszkén Orsi, amíg Ami az ajtón keresztül nézett ki az erkélyre, feltételeztem, Petire gondolt.

- A fürdőből is kihoztatok mindent? – kérdeztem.

- Jaj tényleg, azt el is felejettem! – mondta Ami, majd hirtelen kinyitotta az ajtót.

- Ami! – kiáltottam hirtele utána.

- Mi az? – fordult vissza.

- Ugye leesett, hogy a vécén Tomi van?

- Ja, - nevetett Ami. – el is felejtettem.

- Kezdem azt hinni, hogy te szándékosan akarsz rányitni mindig. – viccelődtem. Ami nevetett, és Orsi is.

Végül Tomi visszatért közénk, Orsiék gyorsan bepakolták a maradék cuccot, majd megkésve elindultunk a buszhoz. Nagyon sötét volt már kinnt, a koncert helyszínéről még zajok jöttek. Zoli, Dani, Bea és Lori már a busz előtt vártak minket.

- Bocsi, mióta vártok? – kérdezte Orsi. Én egy kissé hátrébb álltam, mert tudtam, hogy most Zoli fog kiabálni, hogy miért nem jövünk időbe, meg ilyenek. Őt sose fogom megkedvelni.

- Á, mi is csak most jöttünk le. – magyarázta Bea, Lori testvére. Ők egyeltalán nem tűntek fáradtnak, pedig fél órát végigtáncoltak szinte megállás nélkül.

Sanyi, a buszsofőr bepakolta a csomagokat, mi pedig beszálltunk a buszba. Én egyből az emeletre mentem, hogy lefoglaljam a saroknál lévő ágyszerűséget. A busz felső szintjén tíz ágy volt, öt a bal oldalon, és öt a jobbon. Az én kedvencem a jobb oldali legutolsó volt. A többieket még nem láttam aludni a buszon, kíváncsi voltam, ki hol fog helyet foglalni. De nem jött mindenki azonnal fel, az első épp Zoli volt, aki a lehető legtávolabbi ágyat foglalta el (hála Istennek), a bal oldalon az elsőt. Gondoltam, hogy beszélgetek vele, de inkább kihagytam, és vártam, hogy a többiek is jöjjenek már. Aztán a következő Lori volt.

- Szia, Ditta! – köszönt barátságosan, és elindult felém. Már az első taálkozásunk óta érzem, hogy túl barátságos velem, csak nem értem, miért szeret ennyire.

- Szia. – köszöntöttem barátságosan, bár kissé zavartan.

- Foglalt ez az ágy melletted? – kérdezte udvariasan.

- Nem, - mondtam, bár úgy képzeltem, Ami fog ott feküdni. – nyugodtan lehet a tied.

- Ó, köszi – mondta még mindig vidáman, majd lehuppant az ágyra, ami lehet, hogy egy sima matracra jobban hasonlított. Valahol a kettő között volt. – Kérsz? – nyújtott felém egy zacskó gumicukrot, amit éppen megbontott.

- Őő, nem, köszi. – mondtam. Ilyenkor hogy lehet enni?

- Na, élvezted az első koncertet? – kérdezte még mindig mosolyogva felém fordulva.

- Nagyon jó volt! Bár a ruhát jobban is összeválogathattam volna.

- Miért? – kérdezte Lori meglepetten.

- Hát, hosszú történet.

- Ráérek. – mondta még mindig mosolyogva.

Végül elmeséltem neki az egész tornacipő történetet, aztán megkérdeztem ő hogy érezte magát. Ő is elmsélte a koncertet az ő szemszögéből, a kisebb bakikat, és egyéb vicces sztorikat. Egész jól elszórakoztunk, nagyon megkedveltem. A többiek még lennt beszélgettek, mi pedig elaludtunk.