41. fejezet

Kényszerkifli

A szálláshoz körülbelül időben érkeztünk, bár nem néztük az órát, tíz körül lehetett.

- Ditta, jól vagy? – fogta meg az arcomat Dani.

- Aha… azt hiszem. – montam elég bizonytalanul.

- Nagyon sápadt vagy… - tapogatta tovább aggódva az arcomat.

- Rendben, - mondtam, miközben megfogtam a kezét, és leemeltem magamról. – köszi a tájékoztatást. Mondtam volna többet is, de iszonyú hányingerem támadt. Nem értettem miért, talán ennem kellett volna valamit.

- Na, akkor indulás! – mondta éber vidámsággal Orsi, és mindenki leszállt a buszról.

Mikor leléptem az utolsó lépcsőfokről is, iszonyúan szédülni kezdtem, de úgy, hogy azt hittem, még el is esek. Erőtlenül nekitámaszkodtam a busz oldalának, mikor Tomi lépett oda, fülig érő szájjal, de amint egymásra néztünk, rögtön lekopott a mosoly az arcáról.

- Ditta, mi a baj? Jól vagy? – kérdezte ő is aggódva.

- Hát… nem teljesen. – mondtam őszintén, mert tényleg rosszul éreztem magam, de nem akartam hogy sajnáljon, vagy hogy bárki is ezzel foglalkozzon.

- Mi fáj? – kérdezte aggódva Tomi.

- Hát, nem tudom pontosan, nem érzem jól magam. – mondtam erőtlenül.

- De tudsz jönni, igaz? – kérdezte még mindig aggódva, és már kezdett zavarni, hogy ilyen tág szemekkel bámul rám. Miért kell néznie, mikor tök sápadt vagyok, meg minden bajom van?

- Persze, persze… - szegeztem a tekintetem a járdára, majd a hajamhoz kaptam a kezem, hogy egy kicsit hátra túrjam, és megigazítsam.

- Felviszem a cuccaidat, rendben? – kereste még mindig a tekintetem, de szándékosan nem néztem rá, mert kicsit szégyelltem, hogy ennyi baj van velem.

- Ja rendben, köszi. – mondtam, majd Tomi elindult.

Én elengedtem a busz oldalát, és elindultam, mikor Zoli lépett oda hozzám. Érdekes, ha jó kedvem lenne, senki nem jönne ide, de így, hogy minden bajom van, mindenki meg bír találni!- gondoltam mérgesen, majd úgy tettem, mintha észre sem vettem volna, és elindultam a bejárat felé, de ismét megszédültem. Úgy éreztem már sosem érek be.

- Juj. Ditta, rosszul érzed magad? – kérdezte a lehető leggúnyosabban Zoli.

- Nem, haggyál már! – löktem el gyengén, amit erősnek szántam. Mondjuk kicsit furcsa, hogy mindenki ezt kérdezi, és nincs rá két egyforma válasz.

- Ditta, azért jönni még tudsz? – akadékoskodott tovább. Én ismét próbáltam arrébb lökni, a pillantását kerülve, de ekkor váratlanul felemelt. – Jaj, majd én beviszlek, nehogy bajod legyen! – folytatta ismét gúnyosan.

- Tegyél le! – erőszakoskodtam.

- Ugyan már, Ditta! – mondta, és nem tett le.

- Tegyél le, mert esküszöm lerókzlak! – mondtam hangosabban, mert iszonyú hányinger kapott el, és tényleg másodpercekre voltam tőle, hogy tényleg kidobjam a taccsot. Ekkor váratlanul Ami érkezett megmentőként.

- Zoli, tedd már le! – mondta higgadt határozottsággal. – Nem látod, hogy nincs jól?! Hogy lehetsz ennyire gyerekes?! – kérdezte megvetően. Zoli – ki tudja miért – első mondásra engedelmeskedett neki, és szégyenlősen somfordált az ajtó felé.

Tényleg bunkó volt, de ezt valamiért nem én tudatosítottam benne, hanem Ami.

- Köszi. – mondtam halkan, majd ketten elindultunk a bejárat felé.

Mikor beértünk, Amiba karoltam, és szokásomtól eltérően nem is néztem körül, hogy mégis hol vagyunk, csak a földet néztem, és igyekeztem lassan mély lélegzetket venni. Feltűnt, hogy a padlón rengeteg szőnyeg van, és egyeltalán nem passzoltak egymáshoz. Aztán megálltunk, Orsi a portához ment, hogy elrendezze a szállást. Én addig leültem egy közeli székre, és megfogtam a homlokomat, de ettől nem éreztem jobban magam, így el is engedtem. A többiek is körém jöttek, és leültek, így vártuk Orsit, aki pár perc után vissza is ért.

- Hát, - kezdte olyan hangnemben, hogy érezni lehetett, most nem jó dolgot fog mondani. – azt mondták, hogy a szobákat takarítják, így csak egy fél óra múlva tudjuk elfoglalni.

- Ez nem lehet igaz! – mondtam gondolkodás nélkül, mivel másra sem vágytam, csak hogy lefeküdjek egy ágyra.

- Nyugi Ditta, - fordult felém Orsi – addig elmegyünk reggelizni, rendben? – nézett körbe a többiek válaszát várva.

- Én nem bírok most enni. – mondtam halkan.

- Valamit enned kell, utána jobb lesz. – nyugtatott Orsi, és a fejemet simogatta, mintha a kislánya lennék. De jó, hogy így átérzi a helyzetem. – gondoltam gúnyosan.

- Én már ennék valamit! – mondta Tomi.

- Csatlakozom! – mondta Bea is, és a többiek is bólogattak.

- Renben, az étkező rögtön itt van! – mutatott Orsi a porta melletti nyitott üvegajtóra.

- Akkor menjünk! – egyeztem bele kedvetlenül.

Az étkezőben az első dolog, ami feltűnt, az az volt, hogy a földön nincs egy darab szőnyeg sem. Fehér volt, ahogy a székek, és az üvegasztal is. Az étkező közepén egy nagy asztal volt, körülötte négyszemélyesek, majd a legszélén kettesek. Mi a legnagyobbhoz ültünk, így mindenki elfért. Valamiért elhagytam magam mellől Amit, aki Bea és Lori közé került, mellém pedig jobbról Orsi, balról Dani ült. Nemsokára egy idősebb férfi lépett hozzánk.

- Azonnal hozzuk a reggelit! – tájékoztatott minket.

- Köszönjük. – fordult hátra a pincérhez Orsi, mire ő távozott is.

- Nem is tudtam, hogy nem mi választjuk ki amit eszünk. – mondta kissé csalódottan Tomika.

- Benne van a szállás árába, nem te választod ki. – okoskodott Orsi.

- Remélem finom lesz a kaja, éhen halok! – szállt be a beszélgetésbe Zoli is.

- Na, ez tényleg gyors volt! – mondta Ami, mikor meglátta a pincéreket.

A reggeli a klasszikus kajákat tartalmazta, mindenféle kifli és kakaó fellelhető volt, olyan dolgok, amiket az embernek elvileg fogyasztania kellene regggel ahhoz, hogy egézségesen éljen. Mindenki elkezdte felvágni a saját zsemléjét vagy kifliét (illetve csak a jólneveltebbek, Tomika csak simán széttépte) és éhesen vetették rá magukat a frissen készített szendvicsekre.

- Jó étvágyat! – mondta mindenki szinte egyszerre.

- Ditta, egyél valamit! – fordult hozzám csendben Dani, és az üres tányéromra meredt.

- Most nem bírok enni. – mondtam a hasamat szorongatva, mert a fájdalom nem enyhült.

- De úgy csak rosszabb. –fordult hozzám Dani, és a szemei már megint olyan idegesítően kidülledtek, úgyhogy nem is néztem rá. – Na, egyél csak egy szendvicset, csinálok neked egyet! – ajánlotta fel kedvesen, és már nyúlt is az asztal közepéhez.

- Jaj, köszi, de nem kell, tényleg! – állítottam meg, mert láttam, hogy nagyon komolyan gondolta.

- Ditta, egyél már valamit! – kiáltott felém az asztal másik felétől Zoli. A többiek csak ekkor vették észre, hogy ürs a tányérom, de én gyorsan cselekedtem.

Mielőtt még mindenki nekem támadt volna, gyorsan kivettem egy üres kiflit és beleharaptam. Már mindenki nyitotta a száját, de kénytelenek voltak visszanyelni a nekem szánt kioktatásokat, vagy beszólásokat. Zolinál ez különösen nagy problémát jelentett, de vetett egy pillantást Amira, és becsukta a száját. Ami elmerülten cseverészett a mellette ülő testvérpárral, Beával és Lorival. Zoli pedig csak nézte, és nézte…

Na álljunk csak meg egy percre! Csak nem?