46. fejezet

Térjünk a lényegre

Tomi érdeklődve visszafordult, én pedig melllé léptem, és elindultunk a többiek után a szobánkhoz. Csak ekkor esett le, hogy ez így nagyon furin fog kijönni. Azt fogja hinni, hogy féltékeny vagyok! Jól van Ditta, ezt szépen elszúrtad, mostmár csináld végig!

-          Őő, figyelj… - kezdtem bele nagynehezen, és egyre kínosabb lett a szitu. Nem tudtam eldönteni, hogy lazán adjam elő, így színlelve csalódottságomat, vagy megnyíljak neki, amitől sokkal jobban féltem. De végül az őszinteség mellett döntöttem. Kicsit zavart, hogy megyünk, ezt szemtől szembe akartam megbeszélni, nem csak úgy menet közbe. Ezért megálltam.

-          Na mi az? Nem jössz? – értetlenkedett Tomi.

-          Nem, valamit szeretnék tőled kérdezni. – mondtam őszintén, és kissé zavarba is jöttem, reméltem hogy nem pirultam el. Fogalmam sem volt mi bajom lehet, máskor mindig simán mentek az ilyen ügyek, de Tomival valahogy másképp éreztem.

-          Na ki vele! – mondta Tomi, és ő is megállt, közel állt hozzám, kezét a zsebbe tette. Szerintem kezdte érteni, hogy most valami fontosat szeretnék tudni.

-          Ömm, mi haverok vagyunk, igaz? Vagy szerinted nem? – kérdeztem így, mivel a „barátok” szót nem akartam használni, elvégre még sose mondtuk így ki, bár a haver nem hangzott valami jól, de most ez jutott eszembe.

-          Ditta, miért ne lennénk? A barátom vagy! – mosolygott felém Tomi, mintha ezt magamtól kellett volna tudnom. Mondjuk nem tudtam, csak éreztem, és reménykedtem a kölcsönösségben.

-          De a haver meg a barát nem ugyanaz. Vagy szerinted igen? – néztem fel a mondat végén rá, mert addig jobb lábamat a fűvön húzogattam jobbra-balra.

-          Nem, nem hiszem. – mondta úgy, mintha ezen most gondolkozott volna el először.

-          És te… te hova sorolnál minket? – kérdeztem, és valamiért nagyon sebezhetőnek éreztem magam. Tomi viszont elkezdett mosolyogni, ezért hozzátettem: - Ezt most komolyan kérdeztem.

-          Hú, Ditta, figyelj…

-          Vagy nem szeretnél erről beszélni? Mert akkor nem kötelező! – biztosítottam mosolyogva, nehogy azt higgye, sarokba van szorítva.

-          Nem, nem erről van szó. – biztosított, majd nagy levegőt vett, és folytatta. – Igazából mondhatnám, hogy a barátom vagy, de olyan régóta még nem ismerjük egymást, de én biztos vegyok benne, hogy még néhány állomás, és elválaszthatatlanok leszünk.

-          Igen, ebben egyet értek… - mondtam én is, és nem tudtam folytatni.

-          Na, ennyi? Ezt akartad kérdezni? – kérdezte vidáman, miközben jobbra-balra fordult, és tapsolgatott a kezével.

-          Nem, nem igazán… Tudod már beszéltünk komolyabb dolgokról is, és én azt hiszem, megbízok benned… - mondtam, majd felnéztem rá. Tominak láthatólag sejtése sem volt róla, hova akarok kilyukadni.

-          Aha,  értem… - mondta, majd kínos csend következett, de egyszerűen nem bírtam megszólalni. – Ditta, elárulnád, hogy mit szeretnél kérdezni vagy mondani?

-          Hát figyelj, nem olyan nagy dolog, csak nem szeretném, hogy félreérthető legyen.

-          Rendben, nem értem félre, csak mondjad már könyörgöm! – mondta Tomi, és látszott, hogy kezdi elveszíteni a türelmét.

-          Okés, szóval én azt hittem, – gyorsítottam be – hogy te is megbízol bennem, meg hogy azért a fontos dologokat megbeszéljük. – vallottam be, de amint kimondtam, rájöttem, hogy ez óriási hülyeség, mert nem is ez az igazság, és azt se tudtam, hogy miért hittem ezt. – De akkor ez nem igaz. De mindegy, nincs is ezzel baj… - kezdtem volna a következő mondatom, de Tomi közbevágott.

-          Miért ne bíznék meg benned? – kérdezte értetlenül.

-          Nem tudom, de nem is mesélsz magadról.

-          Mit szeretnél tudni rólam? Hát kérdezz, ha alamire kíváncsi vagy, nincs titkolnivalóm.

-          Nem erről van szó, hanem hogy magadtól nem mondod el a fontos dolgokat.

-          Ha valami fontos történik velem, tudni fogod, Ditta. – biztosított.

-          Jó, Tomi, ennek így semmi értelme.

-          Igazából nem értem, miről akarsz beszélni. – mondta, és már nagyon elegem volt belőle, hogy kezdünk a semmiről beszélni, viszont valamiért nem akartam egyenesen rákérdezni, de már nem volt visszaút.

-          Emlékszel, mikor az előbb kérdeztem, hogy mennyi az idő?

-          Persze, hogy emlékszem. – válaszolt Tomi, és örült neki, hogy most kezdi érteni, miről beszélek.

-          És észrevettem, hogy a háttered egy lány, és miért nem beszéltél még sose róla? Pedig elég fontos dolog lehet, ha a hátterednek állítod be, nem? – kérdeztem, és nagyon reméltem, hogy Tomi nem érti félre, de nem lett igazam.

Láttam Tomi arcán, hogy mikor beugrott neki a háttere, rám nézett, én kérdőn néztem issza rá, ő pedig elkezdett hangosan nevetni. Nem tudtam, mi a vicces, vagy csak zavarába nevet-e, esetleg rajtam, de nem bírta abbahagyni. Tomi csak nevetett megállás nélkül.