47. fejezet

Az igazság

Emlékszem, mikor először aludtunk egy szobába Tomival. Sok vicces történetet meséltünk egymásnak, és egész este nevettünk. Annak a mosolynak Tomi arcán úgy megmaradt bennem, hogy ha elképzelem, hogy nevet, az ugrik be. Annyira vidám tud lenni, és ezzel általában engem is vidámabbá tesz, kevésszer lehet mellette szomorú az ember.

De ez most teljesen más volt. A „Tomi-mosoly”, ami megjelent a lelki szemeim előtt, egyeltalán nem egyezett azzal a mosollyal ,amit most láttam az arcán. Most a nevetésével nem tett vidámabbá, éppen ellenkezőleg.

-          Tomi, mi olyan vicces, elárulnád? – kérdeztem rá, mire Tomi igyekezett visszafogni magát.

-          Ditta, te… - kezdte, de ismét elnevette magát. – Te tényleg azt hitted, hogy járok azzal a lánnyal?

-          Hohó, én ilyet nem mondtam! – fékeztem meg, még mielőtt túl messzire mentünk volna. – Azt mondtam, hogy biztos fontos neked, elvégre a háttérképed!

-          Ditta, megértem, hogy felmerül benned a kérdés, de ez egy óriási félreértés. – mondta Tomi.

De innentől kezdve semmit se hallottam. Félreértés. Abból mindig van elég. Mindenre van valami értelmetlen magyarázat, és az egyes számú duma az ilyen helyzetekre az az, hogy „félreértetted” meg ilyenek. Nem mintha Tomit azzal gyanúsítanám, hogy hazudik, de ha a félreértésekről van szó, akaratlanul is Ő jut eszembe. Megint Ő.

Felnéztem a fűről, amint valamennyire kiűztem a fejemből. Tomi úgy nézett rám, mintha valami reakciót várna, de egyeltalán nem emlékeztem, hogy hol veszítettem el a fonalat, teljesen megzavart ez a szühasználat.

-          Ne haragudj, mit mondtál? – néztem rá értetlenül.

-          Jól hallottad, Ditta, feleslegesen aggódtál! – mosolygott Tomi.

-          De mit mondtál? Nem figyeltem, bocsi.

-          Mi? Én itt kitárom neked a szívem-lelkem, te meg nem is figylesz rám? – kérdezte drámaian Tomi. – Mit nem értettél?

-          Kezdd előről. Ki az a lány?

-          Azt mondtam, hogy ő Orsi egyik ismerőse. Én is találkoztam vele párszor, és Orsi a fejébe vette, hogy mi nagyon összeillünk, és azt akarja, hogy járjunk együtt, vagy ilyesmi. De nekem nem jön be a csaj, csak ezt Orsi nem hajlandó megérteni, Ezért fogadtunk… - itt kissé zavarba jött, majd folytatta – valamiben, és mivel elvesztettem a fogadást Orsi azt kérte, hogy ha ő nyer, egy hétig legyen ő a háttérképem. Úgyhogy ezért kerül ő ide, érted? – nézett felém mosolyogva.

-          Ja, hát, igen. – mondtam, és teljesen zavarba estem, valamiért nagyon kínosnak éreztem, hogy kérdezősködtem miatta.

-          Akkor megbeszéltük? – nézett felém mosolyogva Tomi.

-          Aha, persze! – mondtam, és elindultunk befelé. De mikor már a lépcsőn mentünk fel, Tomi nem bírta ki, hogy ne szólaljon meg.

-          Szóval, te tényleg azt hitted, hogy… - kezte nevetve.

-          Jólvan, fogd be! – mondtam mosolyogva, és játékosan megütöttem a kezét. Tomi el is hallgatott, de tovább nevetett magában. Kár volt megkérdezni, de legalább tisztáztuk.

Amint felértünk a szobába, már vártam, hogy Tomi mit fog mondani Orsinak. De ő nem volt a mi szobánkban, így csak még kínossabb lett, hogy ketten vagyunk.

- Nem vagy éhes? - kérdezte Tomi, de látszott, hogy csak kényszerből.

- Nem... Tudod mit, én leugrom Amihoz, oké? - kérdeztem, bár nem is értettem, miért kérek engedélyt.

- Persze, menj csak.