50. fejezet

Az ajtó másik oldala

Amival ismét csak szótlanul néztün egymásra, de már mindkettőnk teljesen kész volt. A könnyeimet még mindig nem sikerült visszatartanom, és ezzel Ami is így volt, csak ő azért sírt, mert tudta, hogy megbántott, és most utálta magát miatta. De az utolsó szavam után már nem tudott semmit se mondani. A szócsatánkban Ami "nyert", de most mégis vesztesnek érezte magát, mert elvette valakitől a nyereséget.

Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy már nem fogunk mit mondani egymásnak, (ez körülbelül az utolsó szó után 10 másodperccel lehetett) elfordultam az ajtó felé, a jobb szememből kitöröltem egy könnycseppet, és elindultam kifelé.

Lendületesen akartam kinyitni az ajtót, de nekiütközött valaminek. A könnyes szemeimmel hátranéztem, és mikor kitisztult a kép, nem hittem a szemeimnek.

Zoli állt előttem! Zoli...végig az ajtó előtt állt - gondoltam bele. És kihallgatta az egész beszélgetésünket, az egészet! Ráadásul pont Zoli! Hogy lehet ilyen aljas? Hallott mindent, amit Aminak mondtam... Kellett nekünk kiabálni!

- Te meg hogy kerülsz ide? - kérdeztem, és erőtlenül ránéztem a kipirosodott arcommal.

- Izé, én csak... - kezdte Zoli a mentegetőzését, és ekkor világossá vált, hogy már egy ideje itt állt. - én csak épp erre jártam, mikor nekemcsaptad az ajtót.

Zoli ismét remekelt kifogások terén. Gondoltam, hogy megkérdezem, mit hallott, de nem akartam a szavaimat viszonthallani, és arra is nagy esély lett volna, hogy letagadná, hogy bármit hallott. Arra is gondoltam, hogy csak simán megkérem, hogy hallgasson róla, de tudtam, hogy ez is teljesen felesleges lenne. Így csak vetettem egy nagyon megvető pillantást felé, és elrohantam.

A lépcsőn felfelé menet igyekeztem rendbehozni magamat, nagy levegőket vettem, megtörölgettem a szemeimet. De mikor benyitottam a szobába, üresen találtam, se Orsi, se Tomi - hála a jó égnek. Ledőltem az ágyamra, és egyre fáradtabb lettem... Iszonyúan fájt a fejem, próbáltam elaludni.

            - Ditta! Ditta, ébredj! - hallottam valahonnan közelről, de nem tudtam kinyitni a szemem, túl fáradt voltam.

Valaki a vállamat kezdte el előre-hátra mozgatni, ami rendkívül zavart. Kinyitottam a szemem, a fejfájásom enyhült, de nem szűnt meg. Tomi arcát láttam, meglehetősen közel az enyémhez. És hirtelen beugrott minden: a veszekedés Amival, a vallomásom, Zoli a folyosón... Vajon tudja? Zoli volt olyan szemét, hogy elmondja neki? Tomi pillantásából ítélve nem mondta el. Még.

            - Ditta, kelj fel! - mondta vidáman Tomi.

- Mi van már, mennyi az idő? - akartam kérdezni, de nagyon halkan tudtam csak beszélni, alig volt hangom.

- Fél nyolc van, lassan neki kéne állni készülődni. Mi van a hangoddal?

- Úristen, ennyit aludtam? - akartam kérdezni, de nem bírtam megszólalni. - Berekedtem. - nyögtem ki nagynehezen.

- Így hogy akarsz fellépni? - kérdezte Tomi, mire teljesen kétségbe estem.

Nem hagyhatom cserbe a közönséget! Most mi legyen? Egy és fél óra alatt talán rendbe jönne a hangom, viszont az éneklés elég kockázatos lenne... Cserélhetnék Tomival, de úgy csak fél órát nyernék, maximum egyet.

- Tomi, ha lehet, ne beszéltesd Dittát! - mondta Orsi. Eddig fel sem tűnt, hogy a szobában van.

- Bocsi. - mondta Tomi Orsinak, majd felém fordult. - Gyógyulj meg, Ditta! - kívánta őszintén, és jól is esett. Majd kiviharzott az ajtón. Én felálltam, és első gondolatom az volt, hogy lemegyek Amihoz, de gondoltam most nem lenne sok értelme, tekintve, hogy nem tudok beszélni. Ígyhát a bőröndömhöz léptem, és keresni akartam valmi normális ruhát. Most valami sportos stílusúra vágytam, tanulva a legutóbbiból.

Találtam is egy szakadt farmert, meg egy sima szürke felsőt, így azt vittem magammal a fürdőbe. A hajamat ma nem mostam meg, csak lezuhanyoztam. Aztán felöltöztem, időközbe bámultam a tükörképem szemébe, és próbáltam valamit kiolvasni belőle. Nagyon enyhén sminkeltem ki magamat, és ahogy tudtam, próbáltam kissé begöndöríteni a hajamat. Most valahogy vágytam a természetközeliséghez. Végül felhúztam a taroncipőmet, összepakoltam a cuccaimat, és visszamentem a szobába, ahol Ami és Orsi ült az ágyon, Tomi pedig velük szemben állt.

- Na, én megyek a fürdőbe, ha másnak nem kell! - jelentette ki Tomi, ellentmondást nem tűrően, és a saját ruhakupacával egyensúlyozva ő is elindult az általam bejárt útvonalon.

Ami kérdően nézett felém, bár próbált közömbös arcot vágni, túl jól ismertem. Orsi észrevette magát, ezért így szólt:

- Jó, akkor én most megyek, és hozok neked egy forró teát Ditta, az talán segít!

Némán ráztam a fejemet, mert egyeltalán nem volt kedvem teát inni, főleg nem forrót, de Orsi nem látta meg, csak becsukta maga mögött az ajtót.