51. fejezet
Szavak nélkül Amival

Ketten maradtunk Amival, leültem az ágy szélére, de nem tudtam megszólalni, és valamiért még a szemébe sem bírtam nézni.

- Ditta? - kereste Ami a pillantásom, ezért ránéztem, a hajamat eltűrtem az arcomból, a lábamat is feltettem az ágyra, és szembe fordultam vele.

Ismét felvettük a saját beszélgető poziciónkat, mindketten törökülésben ültünk, és térdünkre támasztottuk két kezünket. Ami szemmel láthatólag nem tudta, mit mondjon először, én pedig eleve is képtelen voltam beszélni, és még a fejem is fájt. Egyeltalán nem akartam sem a veszekedésre, se Tomira gondolni, Zoliról nem is beszélve. Nem tudom, hogy Ami még mennyi ideig maradt a mosdóban, miután kijöttem, és azt sem tudtam, hogy ő látta-e Zolit.

- Figyelj, szeretnék bocsánatot kérni, sajnálom amit mondtam, illetve inkább azt, ahogyan mondtam... - kezdett bele Ami, de miután szó nélkül bámultam rá, hozzátette: - Vagy most haragszol?

Na, végre egy kérdés, amire tudok közérthetően reagálni. Vidámat megráztam a fejemet. Annyi mindent mondtam voltna Aminak, hogy én is sajnálom, hogy túlságosan is kiakadtam rajta, hogy nem kellett volna kiabálnom vele (márcsak Zoli miatt se), és természetesen én is bocsánatot kértem volna tőle. De így csak ülve megöleltem, és ő is engem.

- És ha nem szeretnéd hogy bárki is tudja, természetesen hallgatni fogok Tomiról. - mosolygott felém Ami, de most nem viszonoztam, ezért Ami folytatta. - Esküszöm, titok marad!

Na tessék. Most hogy magyarázzam el neki az egész Zoli-témát? Nyilván nem találkoztak, különben nem így beszélt volna. Gondoltam, hogy beírom a mobilomba, ezért elővettem. Lemerült az aksi, nagyszerű...

- Valamit szeretnél még mondani a háttérképről? - igyekezett segíteni Ami, mert gondolom Orsi elmondta, hogy nincs hangom, és most azt hitte, így akartam elmutogatni.

Megráztam a fejem, és lázasan keresgéltem valami jó ötlet után. Sajnos semmilyen füzetet nem tartottam magamnál, csak toll volt nálam. Nem tudtam volna semmire se írni, körülnéztem a szobába, hogy hol van valami használható. A falra nem akartam, meg semmi feltűnő helyre. Végül a sarokban megpillantottam a kis szekrényt. Felálltam az ágyról, és intettem Aminak, hogy kövessen. aki értetlenül bár, de megtette. Kifordítottam a kb derékig érő szekrényt, és leültem elé, mellém Ami. Kissé lelkiismeret furdalásom volt, hogy tönkretesszük a berendezést, de ez most vészhelyzet volt. És különben is, a hátulja úgysem látszik.
Ami kíváncsian nézett rám, nem értette igazán mit akarok, de előkerestem a tollam, és így már leesett neki. Nem tiltakozott ő sem, nyilván érdekelte, mit akarok mondani. Na, most írjam le? Ha megtalálják, akkor az túl veszélyes lenne! Nem szeretném semmilyen magazin címlapján látni, túl nagy botrány lenne belőle. Valahogy úgy kell kommunikálnunk, hogy azt csak én és Ami értsük. Megvan, lerajzolom!