57. fejezet
Pont pont pont

A színpadon állva különböző színű reflektotok világítottak meg, az egész helynek nagyon jó hangulata volt. Ugráltam és énekeltem, mint szinte minden fellépésemen szoktam, de ez mégsem olyan volt, mint a többi. Mikor a harmadik számhoz kaptam az alapzenét, a közönség már nagyon jól szórakozott, látszott az arcukon, hogy jól érik magukat. De mielőtt elértem volna az első refrénig, elment a hangom! A délutáni fellépést megúsztam, most pedig az egyik percben még van hangom, aztán elmegy! Egyszerűen nem bírtam megszólalni, és mindenki nézett rám, nem értették mi van. Én meg csak mozdulatlanul és szótlanul álltam a színpadon, nem tudtam mit csináljak. nem tudtam megszólalni, de az alapzene ment tovább.
Aztán a közönség elkezdte énekelni a refrént, hogy segítsenek, de sajnos nem tudtam bekapcsolódni. A színpad mellé néztem, segítséget kérve, de csak Orsit láttam ott állni. Ő intett, hogy szerinte menjek le, és ezt is tettem, miután a közönség elénekelte a refrént. Orsi intézkedett, és a zene leállt. Én megtapsoltam a tömeget, aztán gyorsan lementem a színpadról, és a mikrofont Orsinak adtam.
Ő elkezdte magyarázni, hogy mi történt, elnézést kért mindenkitől, próbált kimenteni. De nem hallgattam végig, befutottam az öltözőbe, mielőtt még bárki is megállított volna. Szörnyen éreztem magam, cserben hagytam a közönséget. Tomi éppen össze-vissza ugrált sapka nélkül bemelegítésképpen, de nem érdekelt, hogy ő is a szobában van, leültem egy székre, amit a fal felé fordítottam, hogy ne lásson. De odajött hozzám.

-    Ditta, neked nem a színpadon kéne lenned? Mi történt, miért jöttél le?

Én csak felnéztem rá, a szemeimből folytak a könnycseppek. Nem tudtam megszólalni, de ha tudtam volna beszélni, akkor is csendben maradtam volna. Az arcom a kezeimbe temettem, és csendben sírtam tovább. Nem hiszem el, hogy így leszerepeltem! Annyira kínos volt, ott állni annyi ember előtt, ráadásul hang nélkül…
Tomi leguggolt hozzám, de aztán mindketten felálltunk, és átöleltük egymást. Csak ketten voltunk a szobában, és olyan erősen szorítottuk egymást, hogy már szinte éreztem, mire gondol. Még sosem voltunk ennyire közel egymáshoz. Talán az erkélyen igen, de az már régen volt. Akkor még barát volt, de most már… Most máshogy néztem rá.
Ő a hátamat karolta át, én pedig a nyakát öleltem meg, és a szememből kicsorduló könnyek az ő bőrén csordogáltak tovább. Aztán kissé eltávolodtam tőle, de csak épp annyira, hogy a szemeibe nézhessek. Csak szó nélkül néztük egymást, és ez még jobban megvigasztalt, mintha mondott volna bármit is.
Aztán a tenyerét gyengéden az arcomra tette, én pedig a kezeimet a nyakáról feljebb emeltem, és a fejére tettem, a haját simogattam. Néhány másodpercig mélyen néztünk egymás szemébe, aztán Tomi egy kicsit közelebb hajolt hozzám. Aztán én is hozzá…
Becsuktam a szemem, mintha valami csodára vártam volna. És aztán megtörtént. Végre megtörtént az, amire már olyan régóta vágytam tudat alatt. Tomi óvatosan megcsókolt, és én is őt. Úgy éreztem, mintha megállt volna az idő, nem is figyeltem másra. A kintről jövő zene minthacsak elhalkult volna, hirtelen azt sem tudtam, pontosan hol állok, de nem is érdekelt. A könnycseppeknek már csak a nyoma látszott. Tomi szorosabban húzott magához, miközben az én kezeim még mindig a hajába voltak. Már nem létezett semmi, csak ő és én. Csak mi voltunk.
Nem akartam, hogy ez a pillanat elmúljon nem akartam, hogy vége egyen. De semmi sem tart örökké, egy idő után az ajkaink eltávolodtak egymástól. Kinyitottam a szemem, és ismét megláttam. Ő is engem nézett, és ez egy mosolyt csalt az arcomra. Aztán még egyszer szorosan átöleltük egymást. A zajok kezdtek felerősödni, hallottuk a zenét, és Orsi hangját, ahogy azt mondja:

-    Egy perc múlva a színpadon Fluor Tomi!