65. fejezet

Interjú

-          Mit csináltál ott fent eddig egyedül? – kíváncsiskodott Tomi.

-          Hmm – gondoltam bele, de mikor eszembe jutott, hogy lényegében azért mentem fel, hogy Petivel beszéljek, úgy döntöttem ezt nem mondom el Tominak. Egyenlőre. – Semmit. – mondtam végül, de szerintem ő is érezte, hogy valamit eltitkolok. Sosem tudtam hihetően hazudni.

-          Ennek ellenére sokáig tartott, akármi is volt az a semmi. – jegyezte meg mosolyogva felém hajolva.

-          Ó, csak nem hiányoztam? – nevettem én is.

-          Ilyet nem mondtam! – mosolygott még szélesebben, majd közelebb hajolt, utána pedig távolabb is.

A busz megállt, én pedig előástam a táskám aljából a napszemüvegemet. Kezdett összekarcolódni, hála a hanyagságomnak. Sosem teszem tokba.

-          Indulhatunk? – jött felénk Orsi és Ami az egyforma szalmakalpba.

-          Csak négyen megyünk? – kérdeztem Zoliék felé nézve.

Zoli éppen a gitárjával szórakozott (mint mindig), Dani egy füzetbe irogatott, Bea könyvet olvasott, Lori pedig zenét hallgatott a mobilján, és a körmeit festette rózsaszínre.

-          Igen! – mondta Orsi. – De a beszélgetésben mi nem fogunk részt venni. Úgyhogy figyeljetek oda, mit mondtok! – fenyegetett msolyogva. Nem értettem, Orsi miért érzi szükségesnek állandóan az anya szerepét játszani, de most nem zavart különsöebben.

-          Természetes. – zárta rövidre a témát Tomi, majd kinyitotta az ajtót, és előre engedett minket.

Egy nagy, szürke épülettel találtam szemben magam, tipikus nagyvárosi típus. Nem vesztegettük az időt, rögtön benyitottunk. Orsi és Ami a portához sétált, és az ott álló férfival beszéltek, majd ő elkezdett telefonálni.

-          Kérem itt várjanak! – mutatta Amiéknak a porta mellett kialakított helyet, ahol zöld ülőgarnitúrák és fotelek álltak, közöttük egy asztallal, rajta pár magazinnal. Orsi és Ami leült.

Pár másodperccel később a liftből kiszállt egy húsz év körüli, hosszú szőke egyenes ahjú, szemüveges nő, aki egy fehér blúzt viselt. Amint megláttott minket, rögtön felénk indult.

-          Üdvözöllek titeket! – köszönt intelligensen.

-          Szia! – köszöntem vissza, bár elgondolkodtam, hogy lehet nem így kellett volna.

-          Hali! – intett felé Tomi, mire én erősen oldalba löktem.

Tomi rám nézett értetlenül. Mégis hogy köszönhetsz így egy interjú előtt?- próbáltam telepatikusan sugallni felé a gondolataimat. Teljesen gyerekes vagy!

-          Kövessetek, elkísérlek titeket a helyetekre!

-          Rendben! – mondtam.

-          Oké! – mondta Tomi velem egyszerre, mire megint egy lenéző tekintet volt a válasz. Azért mérsékelhetné magát, ilyenkor választékosabban kéne megfogalmazni a mondanivalóját.

Beszálltunk a liftbe, a nő megnyomta a megfelelő gombot, és nemsokára kinyílt az ajtó. Elfordultunk jobbra, onnan pedig kétszer balra. A kétszázötvenkettes ajtón kopogott a nő, majd benyitott és el is köszönt tőlünk.

-          Kérem, fáradjanak be! – hallottunk egy női hangot a szobából.

Bementünk tomival, és az asztalnál az előző nőhöz képest egy nagyon hasonló ült ott, csak idősebb volt. Feltételezem rokonok lehettek.

-          Kiss Anasztázia vagyok, üdvözlöm önöket! – állt fel az asztaltól, és nyújtott kezet.