67. fejezet

Engedelmesség

Úgy éreztem, ennek az interjúnak már sosem lesz vége. Ilyenkor a legnehezebb természetesen viselkedni. Arra törekedtem, hogy az arcomon semmi se látszódjon, hogy senki se lássa, Tomi mennyire megbántott azzal a pár mondatával.

Azt hittem, abba maradtunk, hogy vannak lehetőségek. Nem állapodtunk meg semmiben, azt mondtuk, van rá esély… Hogy talán egyszer… De ő mégcsak nem is akarja?! És ezek után még képes azt mondani, hogy nem tekint a barátának? Mivan?!

Pár nap óta ismerem én is Tomit, de máris hihetetlenül fontos lett az életemben, és én hülye azt hittem, hogy ez kölcsönös. Hogy én is számítok neki! Miért mondta ezt?

Kész megváltásnak éreztem, mikor kiléptünk abból az épületből, és az interjúnak vége volt. A buszhoz mentünk, de Orsi azt mondta, hogy pár perc múlva már a következő szálláson leszünk, majd nekiállt telefonálni.

Én kihasználva az alkalmat, hogy senki nem figyel rám, felrohantam az emeletre. Hirtelen olyan dühös lettem, hogy legszívesebben ordítottam volna. Miért nem kellek neki? – merült fel bennem a kérdés. Mikor az ágyamhoz értem, a jobb lábammal olyan erősen rúgtam bele, ahogyan csak tudtam. Aztán mégegyszer.

Nem tudtam hogy levezetni azt a sok feszültséget, ami bennem volt, mindegy hányszor rúgtam az ágyba. Végül erőtlenül lerogytam az ágyra, és elkezdtem sírni. Igyekeztem a lehető leghalkabban, nehogy bárki is feljöjjön.

De természetesen nem így lett. Pár perc múlva, mikor mozdulatlanul feküdtem a hasamon, és a kezem lelógott az ágyról, a fejem pedig a fal felé fordult, hangokat hallottam.

-          Ditta? – kérdezte egy férfi hang.

Én felé fordítottam a fejem, aztán fel is ültem, mert túl kócos volt a hajam. Dani állt tőlem három ággyal arrébb.

-          Igen? – kérdeztem tőle.

-          Mi a baj? – kérdezte Dani, mikor észrevette, hogy a szemeim elég kisírtak.

-          Ja… Semmi. – mondtam, és gyorsan elkeztem törölgetni egy zsepivel a szemem, és az orrom. Dani pedig odaült mellém az ágyra.

-          Nem szeretnél beszélni róla? – fordult felém megértően, és átkarolt.

-          M-m… - mondtam ki nagynehezen, és igyekeztem megnyugodni.

-          Figyelj Ditta, én nem nagyon ismerlek még, úgyhogy nem is akarok beleavatkozni az ügyeidbe. Ha nem szeretnéd elmondani, megértem, és nem is kérlek rá, hogy mondd el. De ha szeretnél beszélni, szívesen meghallgatlak, ugye tudod? – bújt közelbb hozzám.

-          Ühüm… - bólógattam. Nem tudtam, hogy mivel érdemeltem ki Dani szeretetét, de nagyon jól esett. Én is átöleltem egy rövid ideig, aztán rendbehoztam magam, mélyeket lélegeztem.

-          Csak azért jöttem, mert megérkeztünk! – mondta, és csak most esett le, hogy a busz már egy ideje megállt. – Lemehetünk?

-          Persze! – mondtam, és felálltunk mindketten, majd elindultunk lefelé.

Mikor kiszálltunk a buszból már sötét volt, de az idő még mindig kellemesen meleg volt. Mindenki húzogatta maga után a saját bőröndjét. Nem is nagyon figyeltem az épületet, viszont mikor bementünk az előcsarnok meglehetősen tágas volt. A zöld szín dominált, rengeteg virággal. Orsi és Ami a portához mentek a kulcsokért, mint mindig.

-          Oké, a hatvanöttől hatvannyolcig a miénk! Második emelet. – kezdte Orsi a fennhangon beszélést, amitől csak méginkább ideges lettem. Nem tudom, mi alapján döntötte el, hogy ő lesz a főnök. – Lori, Bea! Tietek a hatvanöt. Dani, Zoli, ti mentek a hatvanhatba, Ami és én elfoglaljuk a hatvanheteset.

Jaj, ne! – kezdett görcsbe rándulni a gyomrom.

-          Ditta, Tomi! Tietek a hatvannyolcas! – dobta felém Orsi a kulcsot. És ha Orsi valamit mond, akkor az úgy is lesz.