69. fejezet

Magyarázat

-          Hm? – kérdeztem csukott szemmel.

-          Nem alszol? – kérdezte Tomi, és éreztem, hogy felém fordul. Halkan, és kedvesen  beszélt hozzám.

-          Nem. – nyitottam ki a szemem, és a plafonra néztem, bár csak sötétséget láttam. Most nem éreztem dühösnek magam.

-          Ditta, most haragszol rám valamiért? Vagy mi a baj? – kérdezte Tomi, és a sötétben megkereste a kezem. Először csak óvatosan megsimogatta, aztán kissé megszorította.

-          Tomi, ne csináld ezt! – könyörögtem neki, majd kiszabadítottam a kezemet, és felültem az ágyban, és nekidőltem az ágytámlának.

-          Most mi a baj? – ült fel ő is.

Nem tudtam eldönteni, hogy most elmondjak-e neki mindent, vagy inkább fojtsam magamba. Valahol nem akartam, hogy tudja, hogy ez bánt. Azt kívántam, bárcsak teljesen semlegesként tudnám kezelni. De nem így volt.

-          Figyelj, nem hiszem, hogy annyira érdekelne, nem akarlak állandóan ilyen dolgokkal fárasztani. Semmi jelentősége.

-          Dehogynem érdekel! Biztos fontos dolog, ha ennyire elszomorít valami. Most én bántottalak meg? Mondd el… - halkult Tomi hangja, majd még hozzátette: - kérlek.

-          Huh… - vettem egy nagy levegőt. - Na jó. Szóval engem eléggé bántott, amit az interjún mondtál rólam. – magyaráztam neki halkan, nyugodtan. – Szerintem pont megbeszéltük, hogy vannak „lehetőségeink”, hát ezek után képzelheted milyen volt hallani, hogy mégcsak a barátodnak se tartasz, és ennél többet nem is akarsz. – fejeztem be a monatom, de ezután nem is szólaltam meg újra, mert rámjött a sírhatnék.

Iszonyúan fájt kimondani, hogy Tomi nem tart a barátjának, és semmit sem akar. Nem akartam hangosan sírni, nagyon vissza kellett fognom magam. Így csak a könnyeim hullottak. Most örültem a sötétnek, legalább Tomi nem látta. Ő csendben ült, szerintem nem tudott mit mondani.

Aztán közelebb ült hozzám, és az arcomhoz hajolt. Pár másodpercig csak összeért az arcunk, aztán adott egy gyengéd puszit. Így pont érezte, hogy sírok.

-          Ditta… - suttogta a nevemet.

Aztán az ujjával feltörölte a könnycseppeket az arcomról, és adott még pár apró puszit, amiket alig éreztem, de nagyon jól esett.

-          Miért mondtad ezt? – kérdeztem halkan, és felé hajoltam. Bár sötét volt, biztos voltam benne, hogy a szemébe nézek.

-          Ditta, te ezt komolyan elhitted? – kérdezte suttogva Tomi, és olyan közel hajolt hozzám, hogy a homlokunk összeért. Nem mondtam rá semmit, így folytatta. – Figyelj. Te is ismered az újságírókat. Tudod, hogy milyenek. Ha akármit is félreérthetően mondok, máris úgy hozzák le a cikket, ahogy nem akarjuk. Amíg mi sem tudjuk, mi lesz, nekik sem kell. Nem mondtam igazat. Csak ez nem tartozik senkire rajtunk kívül. – mondta, majd pár másodpercig hallgatott, majd hozzátette: - Ahhoz nekem ez túl értékes.