72. fejezet

Telefonbeszélgetés

-          Szia! – vettem fel a telefont, amint hallótávolságon kívül kerültem a szobától.

-          Szia, Ditta! – köszöntött Peti. – Na, úgy néz ki, hogy ma tudok menni!

-          Hú, tök jó! – lelkesedtem.

-          Mikor lenne jó?

-          Háát, tízkor lesz egy fellépés, gyere oda, az tökjó meglepetés lenne! – ötleteltem. – a címét leírtam, odatalálsz!

-          Okés, akkor ott találkozunk!

-          És meddig maradsz?

-          Hát ma van péntek… legkésőbb vasárnap reggel el kéne mennem, de az is lehet, hogy szombaton már nem alszok ott. Ezt még eldöntöm addig.

-          Oksi, akkor este talizunk! Szia! – köszöntem el.

-          Szia! – tette le Peti is.

Örültem, hogy végre kedveskedhetek valami meglepetéssel Aminak. Annyi mindent köszönhetek neki, ennyit ő is megérdemel. Boldogan ugrándoztam fel Tomihoz, ám amikor benyitottam az ajtón, ő még az ágyba feküdt, de a szobába világos volt.

-          Tomi! – huppantam le mellé az ágyra. – Jó reggelt! – ébresztgettem.

Tomi mély levegőt vett az orrán, majd kifújta, és felnyitotta a szemét. Amint meglátott, elmosolyodott, és olyan szeretettel nézett rám, mint még soha. Olyan édi volt…

-          Gyerünk, felkelni! – parancsoltam rá.

-          Mm, még nem akarok. – szólalt meg halkan.

-          Naa, kelj már fel! – hisztiztem neki.

De Tomi nem mondott rá, semmit, megfogta a karomat, és lerántott maga mellé az ágyra, majd mosolyogva, elégedetten becsukta a szemét, és próbált tovább aludni. Amint próbáltam felülni, erősebben húzott magához.

-          Tomi, ne már! – mondtam nevetve.

Majd lassan kiszabadítottam magam,és felültem. Tomi ismét kinyitotta a szemét, most már éberebb pillantása volt. Megfogtam a kezét, és fel akartam húzni, de ez lehetetlennek bizonyult. Aztán összekulcsoltuk a kezünket, és csak mosolyogtunk egymásra. Majd felült Tomi is az ágyon, megdörzsölte a szemét, és adott egy puszit az arcomra.