73. fejezet

Gyerekkori barátság

-         Jaj! – kapaszkodtam meg hirtelen Tomiban. – Bocsi. Azt hiszem ez a cipő rossz választás volt. – igazítottam meg a hajamat, majd megpróbáltam ügyesen lépkedni a tízcentis magassarkúmba a macskaköveken.

Tomival éppen a városban sétáltunk ketten, és persze, hogy nem tudtam a tornacipő mellett dönteni. A macskakövek mindigis ősi ellenségei a magassarkú cipőknek. Egy farmerminiszoknyával és egy pántnélküli, ráncolt felsővel viszont remek választásnak bizonyult. A hajammal nem csináltam semmit, de ezt már ezerszer megbántam, mert nagyon melegített. Össze kellett volna kötnöm egy kontyba, de nem volt nálam semmilyen hajgumi vagy hullámcsat. Viszont még így is élveztem a nyári napsütést, de főképp azt, hogy Tomival sétálunk, mi ketten. Már vagy egy órája sétálgattunk céltalanul, elmeséltem neki, hogy jönni fog Peti, meséltem neki róla, de sok más is szóba került.

-         Nincs semmi gond. – segített mosolyogva Tomi. – De azért ezt este a színpadon ne add elő!

-         Jaj, már alig várom az estét! Szerinted örülni fog Ami? – fordultam felé.

-         Hát persze! Ez nagyon kedves tőled, Ditta.

-         Hm, köszi… - mondtam kissé elpirulva. Olyan jól esett, hogy Tomi ilyen kedves velem, annak ellenére, hogy én milyen undok voltam vele eleinte.

-         Csodálom, hogy Ami nem szervezte be Petit a turnéba. Akkor együtt lehetnének egész nap, mint mi. – mosolygott felém ismét kedvesen, és megfogta a kezemet.

Kinyitottam a számat, hogy folytassam a beszélgetésünket, de olyan furcsa érzés fogott el. Talán meglepődtem, vagy nem is tudom pontosan, mit éreztem. Rég sétáltam már kézenfogva bárkivel is, el is felejtettem, milyen jó érzés. Mikor feltűnt, hogy nyitott szájjal bámulom a kezünket, gyorsan észbe kaptam.

-         Á, Peti most kezdett dolgozni álmai cégénél, nem tudott volna jönni. Ez hatalmas lehetőség neki, régóta álmodott erről az állásról, és most bizonyítani akar. De így tényleg rossz, hogy Amival keveset találkoznak, de a nyár végén úgyis minden helyreáll, ha vége a turnénak, ők pedig elég erős pár ahhoz, hogy kibírják ezt az időt.

-         Hát én Petivel sose találkoztam, de egészen álompárnak hangzanak. Mióta ismerik egymást?

-         Már vagy ezer éve. Gyerekkori barátságból lett ez az egész. – mosolyogtam. – Ne akard végignézni az ezer homokozós fényképalbumot!

-         Hehe, pedig biztos cukik voltak.

-         Hát persze, én is imádom őket.

-         De akkor ez nem inkább valami nagyon erős, barátság jellegű dolog köztük?

-         Neem, egyértelműen szerelmesek, még az egyetemi éveikben jöttek össze. Az, hogy gyerekkori barátok, külön jót tett nekik, nagyobb a bizalom, jól ismerik már egyást, és nagyon jól kijönnek. Illenek egymáshoz.

-         Aha, értem. Tényleg, nekünk alig van közös képünk! – tereléte Tomi a témát kettőnkre.

-         A turnéról már ígyis rengeteg van, hála Orsiéknak. Majd a végén összerakhatjuk egy albumba mi is! – ajánlottam.

Egy padhoz értünk, és Tomi elindult felé, így leültünk mindketten.

-         Na, akkor csináljunk most is egyet, ettől csak szebb lesz az album. – mosolygott Tomi, majd előkereste a mobilját.

-         Oké! – egyeztem bele.

Tomi magához ölelt, így az arcunk összeért, bár én egy kicsit lejjebb voltam, mert ő magasabb volt pár centivel. Mindketten mosolyogtunk.

-         Na, kész! – mondta Tomi.

-         Nézzük meg! – húztam magam elé.

De mikor megláttuk a képet, mindketten nevetésben törtünk ki, ugyanis rettentően rosszul sikerült. Egyeltalán nem olyan arcom volt, mint ahogyan azt elképzeltem, a kelleténél sokkal jobban mosolyogtam, és Tomiról is klészült már előnyösebb kép.

-         Úristen, ezt töröld ki! – nevettem.

-         Oké. – egyezett bele mosolyogva Tomi is.

-         Jézusom, hogy nézhetek ki így? – kérdeztem még mindig nevetve.

-         Ez azért van… - mondta Tomi lassabban, miközbe messzire nézett – mert a legszebb pillanatokat nem lehet egy képpel megörökíteni.