74. fejezet

Női megérzés

Elmúlt kilenc óra, és már viszonylag sötét is volt, mikor kiszálltunk a kocsiból, és bementünk a következő fellépésünk helyszínére. Nagyon izgultam, de nem is a koncert miatt, hanem azért, hogy minden összejöjjön Petivel. Azt beszéltük meg, hogy majd hívjuk egymást, de azóta nem beszéltünk. Kicsit aggódtam, reméltem, hogy minden rendben lesz, és hogy Ami semmit sem sejt. Orsi a klub tulajdonosával ment el, mint ahogy mindig, ő intézte most is az ügyeket. Minket pedig bevezettek egy fehér, jóformán üres szobába. Csak pár szék, és egy asztal volt bent.

Mindenki kényelmesen elhelyezkedett, és vidám beszélgetésbe kezdtek a többiek, de engem hirtelen valami iszonyú rossz érzés fogott el. Teljesen elszigetelődtem a többiektől, és nem tudnám megmondani miért, de összeszorult a gyomrom, és éles fájdalom szúrt a fejembe. Az egész testem elgyengült, mintha érezném, hogy valami baj van – vagy legalábbis hamarosan az lesz.

Alapvetően nem hiszek az ilyenekben, de most teljesen biztos voltam benne, hogy valami szörnyűség fog történni. Nem tudom miért, de ezt éreztem. Olyan biztosan, mint még talán semmit.

-         Ditta! – szólított meg Tomi.

Muszáj volt ránéznem, de az arcom még mindig kétségbeesést tükrözött. Ráncoltam a szemöldökömet, és nem is tudtam mélyen Tomi szemeibe nézni, valahol egész máshol jártam.

-         Mire gondolsz? – kérdezte Tomi kissé aggódva, és tenyerét az állam és a fülem közé helyezte óvatosan. Amolyan gondoskodó gesztus volt.

Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy most csináljak úgy mintha semmi se történt volna, és hazudjak neki, vagy pedig mondjam el valahogy neki, és tartson hülyének. Ha nekem mesélne ilyet valaki tényleg bizarrnak tartanám én is.

-         Őő… Azt hiszem, most megyek, és… felhívom Petit. – nyögtem ki végre.

-         Hova mész? – kérdezte értetlenül Tomi.

Most néztem csak körül, és a szoba üres volt. Nem is vettem észre, hogy mikor tűnt el mindeni.

-         Vagy akár… hívhatom itt is. – böktem ki végre, és éreztem, hogy Tomi teljesen hülyének néz.

Előkerestem a telómat, és tárcsáztam Petit. De nem vette fel.

-         Tomi, Peti nem veszi fel a telefont! – mondtam könnybe lábadt szemekkel, és én sem értettem, mi ütött belém hirtelen. Szerintem… - Itt az idő, kimondom. – valami baj történt vele.

-         Ditta, nyugodj meg, szerintem nincs semmi baj. Lehet, hogy már itt is van! Gyere, nézzünk ki! – fogta meg Tomi a kezem, és óvatosan az ajtó felé húzott.

Mikor kimnetünk a szobából, sokkal sötétebb volt, csak mindenféle színes lámpák világítottak, és a zenétől alig lehetett értni egymás szavát. Aztán megtaláltuk Orsit, és Tomi nagynehezen elordibálta neki, hogy Amit keressük. Orsi a kezével Ami felé mutatott, aki egy kissé félreeső helyen állt. És ott állt vele szembe Peti! Igen, tényleg peti volt az! Szóval megérkezett, épen és egézségesen. Kissé megnyugodtam, és mosolyogva néztem őket. Ami és Peti most éppen szorosan megölelték egymást, és Ami eltűnt előlem Peti háta mögé. Gondoltam, hogy odamegyek, de nem akartam tönkretenni semmit. És nem is nagyon akartam bámulni őket, szóval Tomi felé fordultam. Ő pedig a telója kijelzőjét mutatta – öt perc volt a kezdésig. Aztán finoman, de határozottam magához húzott. Csak megöleltük egymást, túl sok volt az ember, és többségük „rajongó” is, bár a korosztály alapján már kinőttek a rajongásból. Inkább csak kedvelhettek minket, vagy éppen betévedtek a klubba.

hamar eltelt az az 5 perc, és utána mentem is a színpadra. Minden simán ment, nagyon jól éreztem magam, imádtam a saját dalaimat énekelni, a saját érzéseimet megosztani másokkal. És hihetetlen élmény volt látni, hogy tetszik nekik, és hogy megértenek engem. Mindig azt mondják, az emberek különböznek, de ez mintha kicsit összekötne minket. Hiszen sok ember érzi ugyanazt, csak nem ugyanúgy. Mindenki mégéli a boldogságot és a fájdalmat, csak más-más módon.