76. fejezet

Bűntudat

Másnap reggel arra ébredtem, hogy a szememet zavarja a világosság. Szombat reggel volt, bár lehet, hogy már inkább délelőtt. Kicsit megnyugtatott a tudat, hogy a hétvége végéig itt leszünk, nem kellett sietve pakolgatni.

Felültem az ágyba, és felhúztam a térdeimat, a hajamat pedig hátratűrtem. Magam mellé néztem, de Tomi felén be volt vetve az ágy, és sehol sem volt.

Hirtelen beugrott a tegnap este, de olyan konkrét dolgokat nem nagyon tudtam felidézni, csak annyit, hogy nagyon jól éreztük magunkat.

Fel kéne hívni Tomit, hogy hol van. – gondoltam. – Hány óra lehet egyeltalán?

Négykézláb elmásztam az ágyam széléig, ugyanis este csak ledobtam a földre a táskám. Előkerestem a telefonomat. Fél tíz múlott pár perccel, és volt egy nem fogadott hívásom, még tegnap estéről. Anya volt az.

Hirtelen nagyon elszégyelltam magam, mert ki is ment a fejemből, hogy felhívjam őket. Olyan gyorsan történik most minden! Pedig szeretem a szüleimet. Tényleg nem értem, hogy miért nem hívtam fel őket eddig. Na mindegy most már – gondoltam, és visszahívtam anyát.

- Ditta? – vette fel anya a telefont.

- Szia Anya! – köszöntöttem vidáman és barátságosan, ezzel próbálva elnyomni az egyre csak növekvő bűntudatot a szívemben. – Sajnálom, hogy nem hívtalak, de örülök, ha van tíz perc szabad időm.

Persze ez nem volt igaz, utólag visszagondolva már láttam, mennyi alkalmam lett volna telefonálni, de én szabadidőm minden egyes percét legszívesebben Tomival töltöttem.

- De olyan sok minden történt velem! – folytattam tovább kissé magas hangon, egyre gyorsabban. – Képzeld…

- Ditta, most nem ezért hívtalak… - szakított félbe nagyon halkan, mintha ereje sem lenne beszélni.

- Miért? Valami baj van? – kérdeztem aggódva. Éreztem, hogy valami nincs rendben.

-  Semmi komoly, csak apu tegnap kórházba került, és…

- Mi? Apa kórházba van? – képedtem el hirtelen. – De miért? Mi történt? – soroltam a kérdéseket amik eszembe jutottak.

-  Ditta, nyugodj meg, már jól van. – mondta anya lassan.

-  De…

- Csak azért hívtalak, mert azt szeretné, ha meglátogatnád.

- Hát persze, azonnal megyek. – mondtam habozás nélkül.

Anyu megadta a címet, és minden fontosabb információt. Bár mondta, hogy apa már jól van, de akkor sem tudtam örülni, aggódtam érte, és letagadhatatlanul bűnösnek éreztem magam. Hívtam egy taxit, és beledobáltam néhány fontosabb cuccot a táskámba, rendbe szedtem magam, átöltöztem.

Épp a szempillaspirált sikerült belenyomni a szemembe, mikor Tomi benyitott.

- Á, a francba! – mondtam, majd behunytam a fél szemem, és vízzel elkezdtem törölgetni.

- Ditta, minden oké? – kérdezte Tomi nevetve. – Úgy nézel ki, mint egy panda! – viccelődött tovább.

- Hagyj békén! – csaptam rá a fürdőszoba ajtaját.

Más sem hiányzott még, mint hogy nevessen rajtam, mikor így is rosszul érzem magam. Törölgettem tovább vízzel a szemem, bár már néhány könnycsepp is társult mellé. Csak apára tudtam gondolni, és haragudtam magamra.

Tomi óvatosan benyitott az ajtón, de én rá se tudtam nézni. A csapba támasztottam a két kezem, és erősen lefelé néztem. Egyrészt azért, hogy a hajam eltakarja az arcom, másrészt mert szerettem volna azt hinni, hogy így nem fog észrevenni. Legszívesebben láthatatlanná válltam volna. Egyedül akartam lenni.

- Ditta, te most komolyan… ezért sírsz? – kérdezte döbbent értetlenségges Tomi.

Nem válaszoltam semmit, megszólalni sem bírtam. Állandóan az járt a fejemben, hogy apának ezekben a percekben is szüksége van rám, és én nem lehetek ott! Én itt állok, és sírok, az helyett, hogy már rég úton lennék felé.

- El kell mennem. – válaszoltam végül, mikor sikerült kissé összeszedni magam. Kirohantam a fürdőből, és összerendeztem a cuccaimat az ágyon.

-  De hova? Mondd már, mi történt? – mondta Tomi kissé türelmetlenül.

Nagy levegőt vettem, és leültem az ágyra. Igyekeztem megnyugodni, amíg a taxi nem lesz itt értem. Tomi is leült mellém bal oldalra, és megfogta a kezemet, majd rám nézett.

- Apa… kórházba került tegnap, amíg én vígan buliztam. Meg kell látogatnom. – mondtam, szünetet tartva a mondataim között.

-  Értelek. – mondta végül Tomi.

- Nem, dehogy érted! Az egész turné alatt fel se hívtam őket, egyszer se! Mellette kellett volna lennem, én pedig csak magamra tudtam gondolni!

- Ditta, ez nem így van… - próbált halkan vigasztalni.

- Mindegy. Mindjárt itt lesz a taxi. A hétvégén már nem lesz több fellépésünk, amint tudok, jövök vissza.

Ezután kis ideig csendben ültünk egymás mellett az ágyon, próbáltam terelni a gondolataimat, de nem nagyon sikerült.

- Ditta… - törte meg aztán a csendet Tomi. – Ha szeretnéd, vagy ha ezzel tudok segíteni, engedd meg, hogy elvigyelek.

- Ugyan, maradj csak itt, majd elintézem egyedül.

- De nem kell egyedül lenned. Ha szükséged van rám, azt hittem te is tudtad, hogy mindig melletted állok.

-  Persze, de igazán nem kell miattam fáradoznod…

- De szeretnélek elkísérni. – mondta Tomi mélyen a szemembe nézve.

- Köszönöm… - mondtam végül suttogva, és adtam egy puszit az arcára, majd hozzábújtam.