77. fejezet

Anya és apa

Egy órának tippeltem meg a mögöttünk álló utat, mikor kiszálltunk a taxiból. Dél körül járhatott, a nap nagyon erősen sütött, szinte égette a fejem. Nem volt nálam sem napszemüveg, sem pedig szalmakalap. Az út többnyire csendben tellt, nem sokat beszéltünk egymáshoz Tomival. Én apára gondoltam, ő pedig valószínűleg nem tudta, mit mondjon, vagy csak feleslegesnek érezte, hogy megszólaljon.

Tomi kifizette a taxit, aztán elindultunk befele. Egy nővér vezetett végig minket a folyosón, mert első nekifutásra nem sikerült megtalálni a szobát, így hozzá fordultunk segítségért.

-          Ez az! – állt meg egy fehérre festett, zárt ajtónál.

-          Köszönjük! – mondtam.

A nővér továbbment a folyosón, mi pedig az ajtó előtt álltunk.

-          Megvárlak itt kint, rendben? – kérdezte Tomi.

-          Ühüm. – bólogattam, de nem néztem rá.

Tomi kicsit hátrébb ment, én pedig benyitottam a szobába. Négy ágy volt összesen, apa pedig jobb oldalon, hátul feküdt. Könnyen észrevettem, mert anya is ott ült mellette.

-          Ditta! – szólított meg anya, mikor meglátott.

-          Anya! Apa! Sziasztok! – mentem közelebb hozzájuk, olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam. Legszívesebben futottam volna, de mégiscsak egy kórházban voltunk.

Anya felállt a székről, és szorosan átöleltük egymást. Gondolkodtam rajta, mit kéne először mondanom. Bocsánatot kérjek, mert fel se hívtam őket? Mentegetőzzek, hogy nem is érdekelt, mi van velük? Vagy tudassam velük, hogy milyen önzőnek gondolom most magam? De végül anya szólalt meg először, és csak ennyit mondott:

-          Úgy örülünk, hogy el tudtál jönni! – mondta szívből jövően, kissé meghatódottan.

Majd elengedtünk egymást, és adott egy puszit az arcomra. Most apára néztem, aki kissé nehézkesen bár, de felült az ágyban.

-          Szia apa! – köszöntöttem őt is még egyszer. Amennyire tudtam, lehajoltam hozzá, és őt is átöleltem. – Jobban vagy? – kérdeztem, és leültem az ágy szélére.

-          Jobban, persze… jobban – mondta apa kissé halkan.

A következő két órában úgy beszélgettünk, mint a régi szépidőkben. Elmeséltem nekik mindent a turnéról, hogy hol voltunk, hogy miket csináltunk, és hogy hogy éreztem magam. Anya is mesélt, hogy mi van otthon, apa pedig közben elaludt. Látszott rajta, hogy nagyon gyenge. Anya megkínált a kedvenc sütimmel, amit otthonról hozott be apának. Én mutattam neki pár képet a turnéról, de a mobilom kijelzőjén keresztül nem látta túl jól.

Aztán Tomiról kérdezett, és elmondtam neki mindent, ami eddig velünk történt. Hogy eleinte milyen undok voltam vele, de aztán egészen megszerettem. Meséltem neki a közös sétáinkról, amiket együtt tettünk. Hogy mennyit beszélgettünk, a fellépéseink előtti pillanatokról, hogy hányszor megvigasztalt, mikor szomorú, vagy magányos voltam. Összességében, hogy milyen jó hozzám.

Anya boldogan, és mosolyogva hallgatott végig, látszott rajta, hogy örül neki, hogy végre ilyennek lát. Ám egy kis felháborodottság volt a hangjában, mikor mondtam neki, hogy Tomi elkísért.

-          Mi?! Tomi idáig eljött veled, és be se mutatod nekünk?! – kérdezte kicsit hangosabban a kelleténél, mire apa felébredt.

-          Ki az a Tomi? – kapcsolódott be a beszélgetésbe apa.

-          Bocsánat, nem akartalak felébreszteni. – fordult felé sajnálkozva anya.

-          Nos, akkor be is mutatnám. Egy perc és jövök! – ígértem, majd izgatottan siettem ki a szobából.