78. fejezet

Szimpátia

Kicsit aggódtam, hogy Tomi nem fog ott lenni, ahol hagytam, hanem elment az első büfébe, de szerencsére tévedtem. Ott ült egy padon, összekulcsolta a kezeit, és nagyra nyitott, ártatlan bociszemei úgy ragyogtak a sapkája alól felőlem, mint a legkövérebb szentjánosbogarak. Mikor meglátott, azonnal felállt, és hozzám sietett.

-          Na, hogy van apukád? – kérdezte tőlem.

-          Azt hiszem, egész jól. – mondtam a szemébe nézve, mosolyogva. – Lenne kedved megismerni őket? – tettem fel aztán a kérdést.

-          Be akarsz mutatni a szüleidnek? – kérdezte Tomi, mintha olyan váratlan lenne.

-          Mi az, talán nem akarod? – kérdeztem meglepetten.

-          Dehogynem! – javította ki magát azonnal Tomi. – Csak nem úgy képzeltem, hogy egy kórházban fogok először találkozni velük. – magyarázta meg.

Megfogtam Tomi kezét, és bevezettem a szobába, anya és apa elé. Úgy tűnt, mindkettőjüknek szimpatikus, de hát miért is ne lenne az? Tomi is intelligensen elbeszélgetett velük, kérdezte apától, hogy érzi magát.

A mobilom rezegni kezdett a zsebembe. Ami – olvastam a képernyőre tekintve.

-          Tomi, szóltál Amiéknak, hogy eljöttünk? – fordultam felé.

-          Nem.

-          Akkor nem gond, ha egy percre itt hagylak titeket? – tettem fel a kérdést, bár őszintén szólva, kicsit féltem Tomit anyával hagyni.

Ugyanis biztos voltam benne, hogy anya majd beéget a „nagyon becsüld meg, mert mélyen belül aranyból van a szíve” és az „emlékszem Dittára ovisként” kezdetű szövegeivel, amit minden ismerősömnél és barátomnál előszeretettel adott elő.

Kiszaladtam a kórház udvára, és felvettem a telefonom. Mondtam Aminak, hogy mi történt, és hol vagyunk, és bocsánatot kértem tőle, amiért csak úgy leléptünk. Legjobb barátnő lévén természetesen megértette, hogy vészhelyzet volt, és örült, hogy minden rendben van. De kérte, hogy ha lehet minél gyorsabban menjünk vissza, mert délután ötre „meglepetés programot” szervezett, és nem szeretné, ha lemaradnánk. Mondtam neki, hogy minden tőlünk tellhetőt megteszünk, hogy időben hazaérjünk, majd elköszöntünk, és letettem a telefont.

Visszamentem Tomiékhoz, majd megközelítőleg negyed óra után elköszöntünk anyától és apától.

-          Sziasztok! Gyógyulj meg, apa! - intettem vissza még az ajtóból.

-          Viszont látásra! Örültem, hogy megismerhettem Önöket! – mondta Tomi, és még engem is lenyűgözött, milyen jólnevelten viselkedik. Nagyon fontos lehetett neki a szüleim véleménye, és ezt jó jelnek tartottam.

-          Mi is örültünk, Tamás! – köszönt el tőle anya is, majd becsuktam az ajtót, és elindultunk kifele.

Hazaúton a taxiban azt találgattuk, milyen programot szervezett Ami.

-          Most, hogy Peti itt van, biztos valami különöset talált ki. – gondolkodtam hangosan.

-          Szerintem csak el akar menni csapatban vacsorázni, vagy csak vásárolgatni a legközelebbi plázában.

-          ugyan, Tomi! Látszik, hogy nem ismered Amit! – mondtam megjátszott lenézéssel, Amin tomi jót nevetett. – nem, - fordítottam komolyra a hangom. – Ami biztos, hogy valami emléketezeset szeretne.

-          Szerintem túlbecsülöd, azért nem a Mount Everestet akarjuk együtt megmászni.

-          Hát ha nem is azt, biztos, hogy nem valami hétköznapi vacsora lesz.

-          Vacsora plusz mozi?

-          Akkor már inkább egy színház. Tudod Ami szereti az ilyen elit dolgokat is.

-          Hát, ki se néztem volna belőle. – gúnyolódott Tomi.

-          Vagy az is lehet – folytattam tovább az ötletelést – hogy kivisz a legközelebbi erdőbe sétálni, és állatokat nézni.

-          Jézusom, ez milyen béna ötlet! – szavazta le nevetve Tomi.

-          Miért? Már előfordult…

-          Tényleg? – csodálkozott.

-          Aha. Miért, mi baj van vele? – csodálkoztam.

-          Nem tudom, furcsa. Állatokat nézni?

-          Hát, azt nem láttunk, de akkoris jó szórakozás. Egyszer ki kell próbálnunk, és akkor majd megtudod te is!

-          Rendben, egyszer elmegyünk! – húzott közel magához Tomi, és egy puszit adott a homlokomra.

Az út hátralevő részén jobbnál jobb ötleteink voltak Ami programjára, de Ami még önmagát is felülmúlta. Mindenki egyhangúlag lepődött meg (Petit leszámítva), amikor bejelentette, mit fogunk csinálni. Még én sem gondoltam rá.